Békési Élet, 1980 (15. évfolyam)

1980 / 4. szám - MŰVELŐDÉS - Elek László: Az Orosházi Juhász Balázs Gyűjtőklub és évkönyvei

nyocskát több mint 20-an írták. Nem számítottuk természetesen közéjük a kiállítások megnyitóinak szerzőit és előadásait. Nagy lelkesedés jele ez. Hol van még egy olyan vidéki társadalmi alakulat, amelynek a tagsága ilyen méretekben vállalja a nyilvános megszólalás felelősségét, mégha szűk közösség előtt is? Ennél is örömtelibb azonban, hogy a témák mind az öt szakosztályt (numizmatikai, néprajzi, régészeti, képzőművészeti és vegyes) reprezentálják. Vagyis egyik sem mostohagyermeke a klubnak. Persze, vannak, akik aktívabbak társaiknál (Koszorús Oszkár, Dr. Szabó Imre, Bor Imre, Szlotta András, Dr. Szabó Mihály, Beck Zoltán, Verba Béla, Vizi József stb.) - valószínűleg ők a klubélet meghatározói, a közös művelődés programadói. Úgy érzem, ez a többirányúság a klub életképességének a fő bázisa. Egy olyan közepes nagyságrendű város közössége és közönsége - amilyen Orosháza is - nem sok társadalmi szervezetet és intézményt bír el. A dolgozni kész, közéleti töltésű emberek felkutatása, beszervezése és teljesíthető feladatokkal való ellátása, továbbá a szimpatizánsok megnyerése, jól átgondolt program szerinti nevelése és aktivizálása kell hozzá. Nem sokaság, hanem lélek - ahogyan Berzsenyi mondaná. Nem nagy tömeg, hanem aktív munkára késztethető potenciális erő és lelkesedni tudó szív. Azt is mondhatnánk: az értelmi és érzelmi erőket egyaránt mozgósító, jól irányított, tudatosan működő szervezetekben kovácsolódik homogén közösséggé az egyes szakmai kérdésekben más-más nézeteket képviselő, más-más alapképzettségű és beosztású emberek heterogén sokasága. A szemlélet egységesítéséhez, az eltérő nézetek egymáshoz való közelítéséhez, kiegyenlítéséhez az eleven viták tisztítótüzén át vezet az út. Nos, az első 7 év közleményeiből az tűnik ki, jól lobogott a klubban ez az egymást segítő, egymás felkészültségét edző és erősítő tűz. Csak az utolsó évkönyv mutat bizonyos visszaesést. Önelégültség, bclefáradás, vagy szűkebb környezetük meg nem értésc-e az ok? - a kívülálló nem tudhatja. Esetleg a nagyközönség részéről illették többen is gunyoros cinikus megjegyzésekkel a klub munkáját, s ezért csökött meg a lelkesedés? Kár lenne pedig, ha így volna. Ne feledjék: az a mód, ahogyan egy ember, egy kis közösség megbecsüli népe, nemzete hagyományait, tárgyi emlékeit, ereklyéit, az annak is a jele, mennyire fejlődött ki benne a nemzettudat, menynyire érzi magát egy nagyobb közösség integráns részének, méltó tagjának. Az életnek legnagyobb parancsa a szolgálat, a küzdés. Küzdeni erőnk szerint a jobbért, az igazabbért, a tökéletesebbért, az emberibb dolgokért. A legnemesbekért. Nem szabad megállni a megkezdett úton. A cinikus megjegyzések - nem kétséges - általában többet ártanak, mint amennyit használnak. Lelohasztják, olykor egyenesen kioltják a nemes célért lobogó tüzet, s a küzdelem, a többre és jobbra törekvés helyett a közönyt, a beletörődést sugallják. Nem szabad tartósan figyelni rájuk. A magam részéről mindössze egy-két tagot ismerek közelebbről a Juhász Balázs Gyűjtőklubból. Ennek következtében nem is tudhatom pontosan, hogy a közösségi gondokra ajzottság mennyire jellemzi összességükben és személy szerint őket. Mindössze azt tudom - ezt a közleményeik bizonyítják -, hogy nem uralkodott el körükben a nyerészkedő börzeszellcm. Sokuknak már a klubalakulás időpontjában is magasabb eszményi cél lebegett a szeme előtt. Az, hogy gyűjteményükkel majdan, mint ahogy Kis Horváth Sándor tette a maga hadtörténeti anyagával, egy-egy új kulturális intézmény: egy-egy emlékszoba, esetleg egy helytörténeti, sport és néprajzi állandó kiállítás (tájház?) alapját vetik meg. Eddig tartott kiállításaikkal, jó sikerű közös bemutatkozásaikkal is a bezárkózó öncélúság ellen tiltakoztak. Mellékes kérdés, mi a mozgató rugója törekvéseiknek: tiszteletadás apáik nemzedéke előtt, vagy öntetszelgő magamutogatás és emlékállítás; a jó gazdát jellemző okos realitásérzék - számvetés a szűk otthoni lehetőségekkel - vagy a gyűjteményük sorsáért való jogos aggódás (félelem a következő generáció felelőtlen vagy kegyetlen ítéletétől, azt tapasztalván, hogy gyermekeik már most is csak amolyan bocsánatos bűnnek, italtól, rossz társaságtól, káros szenvedélyektől megóvó orvosságnak, vagy ami még rosszabb: nevetséges hóbortnak, felleghajtó donkihótizmusnak tekintik költséges paszsziójukat), vagy tisztán a város és lakói iránti szeretet és beszédes tenniakarás. Ezek nem döntő tényezők, nagyon is rövidéletű, efemer vonások. Hamar elfakulnak, majd végleg eltűnnek a múló idővel, s csak a tárgyi emlékek maradnak meg, hogy hírt adjanak a késő unokáknak egy ködbeveszett nemzedék sajátosan küzdelmes életéről és szokásairól. 466