Békési Élet, 1980 (15. évfolyam)

1980 / 4. szám - MŰVELŐDÉS - Elek László: Az Orosházi Juhász Balázs Gyűjtőklub és évkönyvei

irányítja, nem irányíthatja kisszerű cél. Bizonyosan ez készteti azt a sok-sok külföldre szakadt hazánkfiát is, aki nem találva helyét az eldorádónak hitt nagyvilágban, gyermekkora kedves tárgyaiban, régi emlékeiben keres fogódzót gyökértelensége érzetében, és magyaros miliőt, hazai hangulatot, kis óhazát formál maga köré azokból a kivitt, népi-nemzeti hovatartozást is dokumentáló tárgyi emlékekből, amelyekkel falait díszíti vagy szobasarkait kiképezi. Persze, számolni kell akadályozó tényezőkkel is. A modern házak szűkreszabott szobaméretci (erről mint művészeti válságot előidéző faktorról később még szólni fogunk), határt szabnak a gyűjtési vágynak, s nagyon lecsökkentik a gyűjtés lehetőségét. A sok nehezen elhelyezhető tárgy lassanként otthonosságától fosztja meg a lakást. Nem enged teret a fesztelen mozgásra, a nyugodt, kényelmes életre, s a szobát börtönné teszi. Egyetlen dolog segíthet itt: a szakosodás. Az igazi gyűjtőt egyébként is az különbözteti meg a divatutánzó sznobtól, hogy határozott, szuverén egyéniség. Számot vet saját maga anyagi és szellemi erejével, szabad idejével, s tudomásul véve a Vörösmarty által oly tökéletesen megfogalmazott igazságot: „Egész világ nem a mi birtokunk", csak egy-egy részterületet kultivál. Azt azonban behatóan és mélyenszántóan. így sem bizonyos, hogy célt ér. Könnyen válhat lakása még ebben az esetben is amolyan old curiosity shop-pá - ódon ritkaságok boltjává, ha nem törődik eleget a tárgyak célirányos elhelyezésével és megőrzésével. Jegyezzük meg jól: mint ahogy az igazi tehetséget sem elsősorban a tapasztalatok mennyisége, hanem azok befogadásának a minősége, a jelenségek alapos szemrevételező képessége, vizsgálatának mélysége, vagyis magasfokú szenzibilitás jellemzi, ugyanúgy a jó gyűjtőnek sem elsőrendű ismérve az általa gyűjtött tárgyak, dokumentumok mennyisége, azok szerteágazó sokasága. Tévedés ne essék: ezzel én nem az egyén kiteljesedését akarom korlátozni, csupán csak az anyagi és a szellemi-erkölcsi erők okos mérlegelésével párosult tudatos önnevelést sürgetem. Az orosházi gyűjtőklub tagjai nemes szórakozásként élnek kedves szenvedélyüknek. Autodidakta úton szerzik ismereteiket hivatali és egyéb elfoglaltságuk mellett. Érthető, hogy vágyaik megfékezése, gyűjtőterületük mértéktartó leszűkítése elengedhetetlen követelmény. De tegyük hozzá azt is: ahhoz, hogy ne érjék be a mennyiség puszta szolgálatával, az anyag értelmetlen felduzzasztásával, és magasfokú intellektuális öröm birtokosai lehessenek, egy-egy részterület teljessé (lehetséges teljessé) tételére, a gyűjtött anyag szakszerű feldolgozására kell törekedniük. Ez pedig roppant időigényes valami, hiszen a rendezés nem valósítható meg a tárgyak és eszközök történeti fejlődésének, időbeli és térbeli terjedésének, variánsainak (tájegységenkénti változatainak) ismerete, a célszerű tárolás és állagmentés, a restaurálás tudományának elsajátítása, az adott tárgyhoz közelálló témaköröknek beható tanulmányozása stb. nélkül. Áttanulmányozva a klub eddig megjelent 18 rendes és i rendkívüli közleményét és az ezeket felváltó két évkönyvet, számomra éppen ez a szervezettségre, ez a tudatosságra való törekvés volt a legszimpatikusabb. Egyetértek jól megfogalmazott céljaikkal, melyekhez szívósan ragaszkodnak. Tetszik, hogy elítélik és leleplezik a haszonra törő műtárgykercskedést; hogy nagy gondot fordítanak a szakszerű gyűjtési módszerek megismertetésére és elsajátítására; hogy tanulmányi kirándulásokat szerveznek országos rendezvények, társulati iilcsek, kiállítások, aukciók megtekintésére, s azokról a klubban beszámolókat is tartanak. Tetszik az a mód, ahogyan vita alá bocsátják saját nézeteiket, ahogy gyűjteményeiket bemutatják, szakmai kommentárt fűzve az egyes darabokhoz. Hol hézagosat, hol alaposabbat, attól függően, milyen fokon váltak tudatos gyűjtőkké, s mennyire járatosak a gyűjtőterületükhöz szervesen tapadó tudományágak és részterületek irodalmának ismeretében. Kedves vonás ez az egyenetlenség, mert az egymást nevelő, a másiktól is tanulni akaró szándék kollektív szépségéről és felelősségéről vall. Azt sejteti, nem félnek egymástól. Tudják, bízhatnak társaik őszinte támogató szeretetében. Érzik, nem mosolyogják meg szakmai botladozásaikat, mélyebb összefüggéseket még nem érzékelő, felszínes ismereteiket és látásmódjukat. Inkább segítenek, hogy minél hamarabb leküzdjék a kezdet nehézségeit, és rátaláljanak az ismeretszerzésnek, a folyamatos önművelésnek, a tudatos tanulásnak autodidakta útjára. Az eddigi füzetekben és a két nagyobb kiadványban megjelent 50-nél több szakcikket és tanulmá465