Békési Élet, 1978 (13. évfolyam)

1978 / 1. szám - TÉNYEK, DOKUMENTUMOK, EMLÉKEK - Nagy Gyula: "Hogy ne vigyem magammal a sírba..." (Részletek az orosházi önéletíró parasztok munkáiból) (Juhász Nagy Vilmos, Csarejs Jánosné, Hrabovszki Ilona, Násztor György, Györgyi Lajos, Koczka Pál, Ujj Istvánné Németh Julianna, Csizmadia Imre, Erdős Tóth Sándor)

nyáron takarítani: söprögetni, locsolni vagy a gangot törülni, mert az cementlapos volt. Édesanyám készítette a reggelit. Édesapám is fölkelt, az övé volt a hízók etetése. Reggeli után a napimunka úgy volt beosztva, hogy: hétfőn mosás, kenyérsütés, kedden nagytakarítás, mángorlás és vasalás volt. A legöregebb tudott szabni-varrni, neki az volt a beosztása. A második meg a jószág körül foglalatoskodott, vagy a piacra ment árulni: babot, lencsét, tejterméket és élőbaromfit. Én is kinőttem már a játszásból, és iskolába mentem. Édesanyám a téli időben font. Ez nagy tudományt követelt. Meg kellett tanulni a lányoknak a kendermunkát: áztatást, szárítást, törést, tilolást, tiprást, gerebenezést és rokka csomózást. Megtanultuk, hogy kell megtépni a guzsalyt, és felkötni a rokka/ára. Azután a fonást és a nwtolálást. Ezt rendesen este kellett csinálni, mert ekkorra telefonta édesanyám az orsókat. Ezután a motolálás következett. Ezt olvasni kellett. Egy kötetben 90 szál volt. 4 kötet adott egy tekercset. Ezt a takács megszőtte. A kész vászonnak 70 cm szélesnek kellett lenni. Meg kellett ezt tanulni, mert így a takácsnak nem volt módja lopni. Mikor a motolálás folyt, hej, de sokszor volt ingerültség! Szegény anyám hiába magyarázta kisebb nővéremnek, hogy ne tévessze el az olvasást, mindig újra kellett olvasni a szálat. Én hamar megtanultam, pedig csak 10 eves voltam. Nagyon szerettem iskolába járni. A III—IV. osztályban 120 lány volt. Az iskolánk egy régi, deszkamennyezetű épület volt, elég egészségtelen. Különben is a sok gyerek a dohos levegőt még tovább rontotta. Ezért a tanító úr hosszú szünetet adott, és addig az iskola szellőzött. Mi kisebb csoportokban azt játszottuk, amit kedvünk tartott. Játszottunk mesejátékot: királyfit és királylányt. A királylány mindig én voltam, mert nekem volt a leghosszabb hajam, és kibontva olyan volt, mint az arany. Egyszer valaki eltalálta, hogy táncoljunk. Hát lett erre öröm, mert mindenki tudott szép új nótát (igencsak csárdást), elkezdtünk dalolni és táncolni. Amikor az egyik nóta elfogyott, kezdtünk a másikba, és táncolva, dalolva örültünk a hosszú szünetnek. Bizonyosan a tanító úr is élvezte. Daloltuk, hogy: Sárgát virágzik a repce, Rajtam van a világ nyelve. Száradjon el a repce levele, Hogy ne legyen rajtam a világ nyelve. így ment ez hosszú ideig. Egyszer a tanító úr azt mondta, hogy már jönnek a hűvösebb napok, ezért rövidebb szünetet tartunk, és ne fogjunk bele a táncba. De mi könyörögtünk, hogy tovább is engedjen táncolni. Ő pedig szomorúan mondta, hogy ezen túl csak egyházi éneket szabad énekelni. Megtudtuk egymástól, hogy a szomszédban lakik egy öregasszony meg ember, akik megbotránkoztak a mi dalolásunkon és a táncunktól, irigyelték a mi örömünket. Mi pedig ettől fogva mikor hazafele mentünk az iskolából, és kint álltak a kapuban - mint szoktak az öregek - nem köszöntünk nekik többet. Pedig igazuk volt, hisz nem tudtak pihenni a nótázásunktól. Most, hogy én is a csendet szeretem, átérzem a sétődöttségüket. Míg iskolába jártam, keveset teleltem a tanyán, jól éreztem magam a falun, hisz minden napnak meg volt a kötelessége: tanultam és kézimunkáztam. A nővéreim közül egy férjhez ment. Ő volt aki mindig varrt, szegény édesanyám azt hitte, hogy most már varró fog nekünk varrni. De az utána való nővérem is megtanult. Mikor 1910-ben a másik nővérem is férjhez ment, nekem is meg kellett tanulni. Ekkor már 15 éves voltam. Ezután jöttek az unokák, és mi azokat neveltük. Én nagyon szerettem önállóan dolgozni. Volt is benne részem, mert a szüleim bent laktak, mi pedig kint a tanyán, vagy ahogy sokszor mondták, az úton, mert sokszor haza kellett menni. Otthon is volt hízó meg tehén, és kellett a takarmányt hordani, meg azt az árut, amit mi a tanyán termeltünk. A tanyán volt két cseléd meg egy kanász. Jobb szerettem, ha én maradok a tanyában, mert akkor úgy éreztem, hogy nem lesz hiba kint. Az egész állatállományt legeltettük, ill. a teheneket 3-5 méteres pányvaláncra kötöttük. Délbe megitattunk. A szőlőből hordtuk a sok gyümölcsöt. Egyszer mikor sok pirospiiszkét ettem, valami történt velem. Véres lett az ingem! Hej, megijedtem, hisz mi úgy voltunk nevelve, hogy édesanyám szokta mondani, én nem féltem az én lányaimat, tudnak ők magukra vigyázni. De bezzeg most mi ez? én még azt sem tudtam, hogy mi az élet, és pityeregve 93