Békési Élet, 1978 (13. évfolyam)

1978 / 1. szám - TÉNYEK, DOKUMENTUMOK, EMLÉKEK - Nagy Gyula: "Hogy ne vigyem magammal a sírba..." (Részletek az orosházi önéletíró parasztok munkáiból) (Juhász Nagy Vilmos, Csarejs Jánosné, Hrabovszki Ilona, Násztor György, Györgyi Lajos, Koczka Pál, Ujj Istvánné Németh Julianna, Csizmadia Imre, Erdős Tóth Sándor)

hogy meddig voltunk oda, mert úgy is az istállóban, vagy ha már jó idő volt, az ereszet alá kitett hámágyon vagy deszkából készített vackon aludtunk. A szegény emberre mindig nehezebb, nehezebb idők jártak. Több ismerősünk a mi környékünkről is kimentek Amerikába, mert itthon már nem volt reményük az élethez. A módosabb gazdák is inkább az igénytelenebb, magyarul alig tudó románokat fogadták meg. Azt mondták azért, mert az nem hagyja ott őket, ha nem a legjobban bánnak is velük, és ami a fő, nem pofázik vissza. Mert bizony a rosszabb gazdáknak már mindig jobban, jobban a szemükre hányták a rossz bánásmódot, és többen otthagyták a gazdájukat. Még az is megtörtént, hogy csendőrökkel hozatták vissza, mert a szerződés értelmében nem volt joguk otthagyni a munkahelyet. Az uraságnál, a kakasszéki grófi birtokon az intéző nem tudott megegyezni az aratásra a gyopárhalmi és a szentetornyai emberekkel, akik pedig évtizedek óta ott arattak, mert ők csak tized részért akartak aratni, az intéző pedig csak tizenketted részt ígért nekik. Mivel nem tudtak megegyezni, az intéző ruszinokat hozatott a fölvidékről, és azok aratták le a búzát. Akkor láttunk idegeneket kaszálni. Hosszú nyelű, kiskacs nélküli, nagyon rövid kaszájuk volt. Nagy tarlót hagytak. Teknőre vágták a tarlót. Hordáskor az uraság mindig fogadott fuvarosokat, akik segítettek a cselédségnek hordani. Én is a komák biztatására mondtam apámnak, hogy elmennék az urasághoz hordani. Azt mondta, hátha úgy gondolod, hogy bírod, akkor mehetsz. így én is hordtam a mi fogatunkkal. A ruszinok nagyon pocsék munkát végeztek. Alig volt annyi egész kéve, hogy az asztag szélét ki lehessen rakni. Az asztag mellett mindig hasig jártak a lovak a széjjelhullott búzában. Az intéző sokszor jött arra minden nap. Mivel mi csak suhancok voltunk, mi előttünk nem türtőztette magát, egyre káromkodott, hogy miért voltam én olyan marha, hogy nem egyeztem meg az orosháziakkal, sokkal többet elprédáltak, mintha megadtam volna a kért tizedrészt. Nem voltunk elkényeztetve, de mire fölnőttünk, meg is tanultunk mindent úgy, hogy nem akadtunk meg a nehézségek között sem. A nehézségek pedig közeledtek. Már a Balkánháború (1912-1913) kitörésekor is elvitték, bevonultatták az idősebb bátyáinkat. Majd kitört a 14-es háború, és bizony hamarosan miránk, még akkor nagyobbacska gyerekekre, lányokra és asszonyokra hárult minden munka. UJJ ISTVÁNNÉ NÉMETH JULIANNA: LEÁNYNEVELÉS A SZÁZADFORDULÓN Ezekben az időkben még nem volt divat az egyke. Minden törekvő családban az volt a jelszó: ahány gyermek, annyi xo hold földdel kellett szaporítani a vagyont. A szülőknek már a 6-8 éves gyerek is sokat tudott segíteni. A nagyobb gyermekek a kicsiket úgy tudták dajkálni, hogy rájuk merte bízni az anya őket. Etették, fiirösztötték olyan élvezettel, mint a mostaniak a babájukat, mert akkor még nem volt divat a sok játék. Elég volt egy fadarab, aminek a végére rongyot tekert a lány olyanformán, mintha feje, és kontya lett volna. Azután szemet rajzolt neki, majd az arcát és a száját kipirosította. Még kezet is kötött rá egy összecsavart rongyból, aminek a végeit szintén kirajzolta, és rózsaszínre kifestette. Majd varrt neki szép ruhát az eldobnivaló rongyokból, és kész volt a gyönyörű baba. Játszás közben megkeresztelte. Ez nagy parádé volt ám, akárcsak az élő gyerekeknél. A játékszobát egy kificamított lábú kisszék vagy zsámli helyettesítette. A babakonyhát az eltörött bögrék, poharak vagy virágos tányérdarabokból alakítottuk ki. Egy kisládát oldalt fordítottunk, szép papírral letakartuk, és abba elrakosgattuk az edénydarabokat. A babaszobát a nagyobb fiú művészkedte ki: kis ágyat meg asztalt faragott bele. A nagyobb nővér párnát csinált és egy elszakadt függöny darabból ajtót. Ha a cserépkanta, köcsög eltörött, füleit összegyűjtöttük, ezek voltak a házőrző kutyák. Ha egymáshoz mentünk játszibul, az otthon levő gyerek a vendég érkezését nagy csaholással jelezte. Nem egyszer félrevezettük a felnőtteket is, mert olyan híven utánoztuk az ugatást, azt hitték, tényleg a nagykutya ugat. Talán jött valaki? Én is így nőttem fel. A három lány közül én voltam a legkisebb. Emlékszem, hogy tanította édesanyám a nővéreimet. Reggel már 5 órakor felkeltek. Az egyik a jószághoz ment, a másik télen fűteni, 92