Békési Élet, 1978 (13. évfolyam)

1978 / 1. szám - TÉNYEK, DOKUMENTUMOK, EMLÉKEK - Nagy Gyula: "Hogy ne vigyem magammal a sírba..." (Részletek az orosházi önéletíró parasztok munkáiból) (Juhász Nagy Vilmos, Csarejs Jánosné, Hrabovszki Ilona, Násztor György, Györgyi Lajos, Koczka Pál, Ujj Istvánné Németh Julianna, Csizmadia Imre, Erdős Tóth Sándor)

egy reggel anyám azt mondta, hogy mennek apámmal Békéscsabára gyalog bevásárolni. De most már két lánynak is kell ruha. Táskát nem vettek, az közös volt. Meg zománcos kék bögre (ami még most is meg van). De ruhát akkor még nem egyformát vettek. Színre. Számra egyforma kelletett, mert egyformák voltunk. Igaz, hiába voltam fiatalabb, én mégis erősebb voltam, mint ő. Lehet, hogy nem kaptak egyformát, az is lehet, hogy attól tartottak, hogy reggelente nem fogunk magunkéra ráismerni, és összeveszünk. Olyan nagy lelkesedéssel vártam azt a ruhát, olyan féktelen voltam, hogy bukfencet hánytam, meg ahol tehén volt felkötve, azon a rúdon forogtam. Amíg le nem estem. Nagyot nyekkentem, és az ijedelmen kívül nem lett semmi bajom. Úgy megörültem, mikor messziről megláttam az én drága, kifáradt szüleimet. Es úgy futottam elébük, mint a zerge. Hiába mondták, hogy majd bent, nem fognak kint kicsomagolni, de nem bírtak énvelem. Mind a kettőjüknek megfogtam a kezét, és nem volt lelkük figyelmen kívül hagyni az én rettenetesen nagy kíváncsiskodásomat. Pirosbabos volt a kaska aljában. Marikáé meg ablakos. Az is piros. Ovális pettyek voltak rajta. Nagyon tetszett. Csak mikor fölpróbáltam, hosszú volt. Bokáig érő. De ezen lehet segíteni, mondta anyám. Mikor megláttam a szomszéd Zahorán bácsit, akit nagyon szerettem, mert mindig adott nekem mézes kenyeret. Jó nagy calapot. De csak úgy, ha daloltam neki. Van új ruhánk, mondtam. Van? és milyen? kérdezte. Mondom: Pasuloví, a Marika oblokoví. Babos, Marikáé ablakos. Olyan jót nevetett és mindjárt megfogta két kézbe a fejemet, és egy kicsit fölemelte a levegőbe és azt mondta: Icka tnilá, kelko si kilov slaűitíe zedla? Az volt a nagy szokása, hogy: Icuka kedves, hány kiló szalonnát ettél ? Nem tudom. Én csak ennyit tudtam róla szólni. Te már nagyocska vagy, mondta jó anyám, s aszerint is kell viselkedned. Hármat alszunk, és megyünk az iskolába. En is elmegyek veletek, első nap. Csak egyszer? mondtam, és egy kicsit összeszorult a szívem. Csak egyszer, hiszen nem leszel egyedül, ott lesz Marika is. Én aztán beletörődtem. Megszorult szívvel és örömmel elindultunk az iskolába. Édesapám addig nézett utánunk, amíg el nem nyeltek a fák. Hogy mit érzett, én akkor nem tudtam (csak mikor én vittem a fiamat itt, Csorváson első osztályba, de erről majd később). Mikor beléptem először az iskolába, de akkor nem elsőként, hanem legutolsónak, valami láthatatlan ember úgy megszorította a torkomat, hogy majd megfulladtam. Anyám állt a dobogó mellett, egyik oldalon testvérem, másik oldalon én, görcsösen fogtam édesanyám meleg kezét másik kezemmel a közös hátitáskánk pántját. Hát elhozta a másik kislányt is, kedves Hrabovszki néni? No, nekem még jobban szorították az én torkomat, még meg is száradt a torkom, meg a nyelvem. És kénytelen voltam elkiáltani magamat, mert még ezt a pár szót bírtam. Pán uciíel, son vdmej smedlá! Tanító úr, én nagyon szomjas vagyok! Uha, smedlá (szomjas), hát meg ne halj nekem itt szomjan, és futott egyenesen a vizes kupákhoz, és saját poharába öntött, és futva hozott nekem. Áldja meg az Isten mind a két lábát, mert nekem megjött a bátorságom, lehet hogy nem a víz okozta, csak az ő szeretete. Nekem nagyon szép első osztályom volt. Nem voltam én neki úgy kiválasztva, mint nekem az a bóbitás csirke, hanem nagyon szeretett, amit én soha cl nem felejtek. (Még most is él.) Anyám szegény, szégyelte magát, hogy mindjárt mikor bejövünk, követelődzők. Súgta is mindjárt, hogy neki kell szégyelni miattam. Máskor ne sózd úgy az ételt, mert mindig nagyon sóztam. Ök szerintük. Lopva tettem a levesbe, mint egy bűvész, de rájöttek a huncutságomra. Aztán mindig belekóstolt anyám. Ha sósnak találta, beletett még egy félmérővel vizet. Ügy, hogy ő arra gyanított, hogy nagyon sós ételt eszem, és azért kértem vizet. De ő nem érezte, hogy mi megy végbe bennem, szívemben, lelkemben. NÁSZTOR GYÖRGY: GYERMEKKOROMBÓL... Kisgyermekkorom úgy telt, mint a többi tanyai gyereké. Amikor már lehetett, jószág mellé kellett állni és legeltetni, sokszor korán reggel, délután pedig késő estig. Elég hamar kezdtek önállóságra nevelni. Még nem voltam hat éves, amikor elküldtek a tanyai boltba, amely a Monori-csárdában volt.