Békési Élet, 1978 (13. évfolyam)

1978 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Elek László. Justh Zsigmond - naplói és levelei tükrében

belső érzéseknek, az indulatoknak, a gondolkozásnak. Aki csak a külsőségeket érzékeli, és csak azt írja le, az szánalomra méltó, bármennyire is szárnyára kapta nevét a hír. „Ha az ember nem éli azt, amit ír, akkor ne is írjon. S az olyan írás, amely csak az, és semmi egyéb háttere nincs, niente - füst" - fogalmazza meg ars poeticának is beillő tételét egy baráti levélben. Mindig többet akart az élet egyszerű fényképezésénél. Mélyebbre ásott, összefüggéseket, kapcsolatokat keresett a gondolkodás és a cselekedet között, a nagy általános elvek és igazságok s az egyedi megnyilatkozások között. Többen is érezték ezt: „Ha annyira kötöd magadat a törvényekhez, miért nem írsz filozófiát?... kiválsz közülünk, előttünk jársz vagy talán húsz évvel" - vallotta meg például Bródy Sándor Nizzába küldött nyílt levelében neki. Ez a filozófia lett nála az a „háttér", az a többlet, amely feloldást adott arra a hosszabb időn át tartó lehangoló spleenre, lelki bánatra, amelyet a „se nem gondolkodó, se nem érző, csak író, folyton író" Herczeg Ferenc könnyelmű dzsentritörténcteinek érdemtelenül nagy könyvsikerén érzett. „Ma nem értenek meg, de meg fognak holnap" - nyugtatta és vigasztalta magát az igazságtevő jövőben bizakodva. S a Gyurkovits történetek és a Mutamur elbeszéléseinek kétes értékű diadalútjával egyidőben még a novellaírással is felhagy. Észreveszi, hogy a műfaj számára igen szűk keretet biztosít; a regényben jobban elfér: „Bródy Sándorral elhatároztuk közösen - írta 1893. aug. 4-én -, hogy a novellát az illatos Herczeg Ferencnek engedjük át. Éspedig végleg". Hitében, elhatározásának helyességében Ignotus Herczeg-kritikája is megerősíti, aki így figyelmeztette a pályakezdő írót: „...moment fotográfiai apparatussal lehet novellákat írni, de nem lehet regényeket. Egy mozdulatot egy élettelen kép is visszaád, de aki életet akar visszaadni, annak magának is élni kell". Élni és belülről szemlélni az alakokat és a helyzeteket. Azonosulni kell tudni velük. Justhnak ez először Manga Julcsa históriájával, a Gányó Julcsával sikerült. Ebben jutott először igazán érvényre a „magyar paraszt tiszta szenzualizmusa". S hogy sikerült jól azonosulnia mondandójával, azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy szinte észre sem vette, máris elkészült vele. „Nem is igen írtam - csak elálmodtam akkor, midőn a mai szennyes, kicsinyes Pestről ideérve az anyaföldet érintette a lábam". Igen, az élet adta a cselekményt, neki csak a filozófiát és a művészi megformálást kellett társítania hozzá! Mindez azt is jelenti, hogy a népi élet nem mint egzotikum, nem is mint a századvég újonnan felfedezett írói témaköre érdekelte. Nem a korabeli divatnak akart hódolni, amikor a népről írt. Nem leereszkedni akart közéjük, nem megmártózni világukban - érteni akarta őket, azonosulni gondolkodásukkal, s tenni értük. Reájuk akarta építeni nemzetmentő koncepcióját. Élete azt példázza, hogy az értelmes és őszinte emberek szoros kapcsolatba kerülhetnek egymással, ha felül tudnak emelkedni a faji, vallási, társadalmi és osztályelfogultságon. Ha nem tartják magukat és nézeteiket csalhatatlanoknak, s készek tanulni egymástól. A Fiumus igazolja, mennyire harcolt Justh minden hazug konvenció, minden olyan káros tradíció ellen, amely a következetesség tetszetős jelszava mögé bújva, akadályozza a szükségszerű fejlődést, és mozdulatlan marad még akkor is, amikor pedig az egyéni tapasztalás is változást sürget. Justh együtt akart fejlődni, együtt kívánt érni saját korával. Tudott is, mert mint minden okos ember, állandóan elemezte tapasztalatait, konzekvenciákat vont le, tanult belőlük. A jelenségeket vallatóra fogva konkretizálta tennivalóit, és ismerte fel életigazságait. így például azt, hogy nagyon értelmetlen, nagyon ásatag, nagyon korszerűtlen társadalmi kép455