Békési Élet, 1978 (13. évfolyam)
1978 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Elek László. Justh Zsigmond - naplói és levelei tükrében
- a színházi próbákat es a hangulatos ateliereket újszerű művészi élményekre vágyva. Szinte önmagát ölte az állandó éjszakázással és a „kálvária stációin" - értsd: a gyorsan változó látogatások és fogadások között vagy alatt - elfogyasztott feketekávék tömegével csak azért, hogy az ott megforduló férfiak és nők színes galériájából az érdekes típusokat kiszemelje és vázlatkönyvébe megörökítse, s a hirtelen eltűnő, múló hangulatokat művészileg is átélje. Többszáz embert jellemzett így, s mindegyiknek sajátos arcélt, csak reá illő emberi tulajdonságokat adott. Nem mosódnak össze - nincs henye vonás, nincs sablonos megoldás a jellemzésükben. Mindegyikük más és más, ha egyéniségük és alapvető életmódjuk sok szempontból megegyezik is. Igen, a Napló az ő szemével nézve színes és eleven. Sőt mi több, hiteles is. De bármennyire színes és eleven, mégsem vonzó. Csak az írója, aki fáradhatatlanul dolgozik és vizsgálódik, mint aki tudja, rövidre szabták élete fonalát a párkák, s gyorsan kell cselekednie. Nem kényelmeskedhet, ha új utat akar törni a magyar irodalomban s új fejezetet nyitni a kultúrpolitikában. Nem kétséges, meg akarta honosítani hazánkban is a párizsi típusú szalonéletet. Ez a körülmény is közrejátszott abban, hogy a Naplóban az egyes szalonok elhelyezésének, szervezeti formájának, uralkodó színének, berendezési tárgyainak, világításmódjának, törzsközönségének, a bennük uralkodó életszemléletnek a leírására oly nagy gondot fordított. Hasznosítani kívánta tapasztalatait a sok harc után nagynehezen megvalósult, Csáky Albinné vezette Magyar Szalon és a Műpártolók Köre tervezése közben. Sokat kellett küzdenie értük. Nem volt könnyű életre hívni őket a mi elmaradott viszonyaink között. De nem is lehettek nagyon életképesek sem. Elképzelhetetlen volt ugyanis nálunk az a fajta embertípus és az a fajta improduktív életforma, amelyben - egy-két dicséretes kivételtől eltekintve a Párizsi napló zárt körének a tagjai éltek. Justh a Napló tanúsága szerint többször szégyenkezett a szalonokban időnként felbukkanó magyar arisztokrata urak kérkedő, nem elég sima társasági viselkedése, erősen korlátozott ismeretei és gondolkodásmódja, vagy nyers, riasztó duhajkodása láttán. Tény azonban az is, hogy terve népszerűtlen sőt egyenesen abszurd volt itthon: nem lelkesedett a szegény magyar írókkal, művészekkel közös szalonok gondolatáért sem a Bécs majmoló, munkátlan „születési" arisztokrácia, sem a főúri körökkel szimpatírozni nem akaró, más társadalmi nézeteket képviselő írók-költők-művészek: az úgynevezett szellemi arisztokrácia tábora, amely Mikszáthtal az élen A Hét hasábjain hevesen tiltakozott is Justhnak és néhány barátjának természetellenes vállalkozásai ellen. Hogy a Magyar Szalonból és a Műpártolók Köréből miért nem lett, miért nem lehetett életképes, a magyar kulturális életet jótékonyan befolyásoló fórum, szellemi agora, arra kísértetiesen rávilágít a Hazai napló és néhány 1890 táján írt Justh levél. Elmaradott életfelfogású, többségükben közhely gondolkodású cotnmonplace-emberek „se hús - se hal" társaságától nem lehet túl sok jót várni. Itt még az olyan tekintélyes urak is, mint „a roppant sok józan ésszel" megáldott igásló: Zay Miklós és az „öntelt, fejes, kissé még csiszolatlan félvér" Zay Imre is azon dohogott, hogy elkorcsosul a világ, mert mind több arisztokrata hódol be parvenü eszmék nek, s hagyja, hogy holmi JakabbfFy Tódorok, Geiszt Gazsik és Sivó Jenők - a vagyon elve által - bejussanak a ,,társaság"-ba. Justhnak kellett figyelmeztetnie őket, hogy a jelenséget nem lehet - ahogy ők gondolják - az Alföldnek a magyar társadalmi életre gyakorolt „káros" hatásaként felfogni, hiszen az Andrássyak, a Csekonichok, a Karácsonyiak is ennek az elvnek a „természetes folyományaként" kerültek már évek óta vezető szerephez. A kék vérű magyar arisztokráciának mindössze egy-két tagja ért csak meg a jó értelemben vett szalonéletre. Vezető rétege elavult nézeteket, korszerűtlen életformát képviselő beteges 449