Békési Élet, 1978 (13. évfolyam)

1978 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Elek László. Justh Zsigmond - naplói és levelei tükrében

rassz volt, amely félt mindenfajta társadalmi felhígulástól. Homogén zárt világába visszahúzódva, ellenállt minden újító törekvésnek, lenézte és megvetette a nemzeti kultúrát, és haragudott azokra, akik költögetni akarták. „Kicsiny az új magyarság tábora" még - állapította meg joggal Justh. Jóval nagyobb baj volt azonban ennél, hogy ugyanakkor sérülékeny is volt, hiszen olyan hozzá hasonló, korai halállal cljegyzett, testileg gyönge fiatalokra alapozódott, akikre mint szervezőkre és segítő mecénásokra hosszú távon eleve nem számíthatott. De nem örülhetett nagyon a többieknek sem: sok volt közöttük a nevetségesen dicsekvő, hivalkodó, öntelt figura meg a nehézkes gondolkodású, kicsinyeskedő „kleinmeister". Ezekkel pedig - ismerve hiperérzékenységét - nehezen tudhatott tartósan egy gyékényen árulni. Egy dolog bizonyos: nem azért szükségelt szizifuszi erőfeszítést a Magyar Szalon és a Műpártolók Köre, nem azért lett sötétebb a Hazai napló és a levelek magyar világa, mert Párizs tükre nagyon elvakította Justh szemét, és nem látta helyesen a hazai viszonyokat. Ilyen vád 1889-ben már nem érheti Justhot, hiszen a Párizsi naplóban a negatív francia szereplőknek egész garmadájáról készített elfogulatlan, őszinte és találó portrét. Nehéz lenne számba venni, hány műértőt játszó szánalmas sznobot, hány kimérten előkelősködő szerepetjátszót, az etikettszabályokhoz kínosan alkalmazkodó merev figuráknak mekkora választékát, hány botrány- és pletykaéhes embert: férfit, és nőt, mennyi társaságban alvó, unatkozó megfáradt férjet és életvidor, szellemtelen, partnerkereső feleséget ábrázolt, nem beszélve a gyermeteg ötleteiket alattomosan kiélő, durva játékot űző dámák és a nekik gorombán visszafizető, magukról megfeledkező rivalizáló hölgyek hadáról. Hányszor mondott keserű bírálatot a származási arisztokrácia tagjainak sivár, ötlettelcn és lélekölő társalgásáról, vagy a hidegen előkelő, royalista legitim körök vértelen „fehér bál"-jainak tömény unalmáról: egy korszak végharcáról, és hányszor ítélte cl azt a külsőségeknek hódoló életformát, amelyben az eszmények és a nemes emberi gesztusok - elvesztve eredeti tartalmi jegyeiket, belső etikai értékeiket - üres formalitásokká váltak. S mégis mennyivel gazdagabb ez, mint a Hazai napló világa! Nem azért, mert Justh nagyobb gonddal, nagyobb lelkesedéssel dolgozott rajta. Nem. Jól tudta - Péterfy Jenő kíméletlennek érzett, józanító kritikája óta (korai regényeinek és elbeszéléseinek a szereplőit „vicomte-figurák"-nak titulálta) pedig tudnia is illett - hogy neki, az írónak, ha a magyar társadalom nagy betegségének a kórképét kívánja a közönség elé tárni, akkor elsősorban a hazai miliő, a magyar történelmi és társadalmi környezet tanulmányozására és diagnosztizálására kell vállalkoznia. Más szóval: nem torzított a Párizsi napló tükre, amikor a francia főváros előkelő fogadásain megjelent magyar urakat vizsgálta és jellemezte. Nem volt túlzó akkor sem, amikor Zichy Fedornak és társaságának bárgyú témáin és alapári hangú ízetlcnkedésein megrökönyödve, ezeket írta naplójába: „Nem, mégsem hittem volna hogy ilyen rémséges stupid világ is exisztálhasson!" Justh 26 évesen, párizsi tükör nélkül, zárt magyar környezetben is tökéletesen érzékelte a reális valóságot. Nem volt szüksége szoros párhuzamokat teremtő lehetőségekre ahhoz, hogy felismerje, milyen elmaradott itt a gondolkodás, és mennyire áporodott, mennyire fojtó és halálszagú az élet. Hogy kegyetlen bilincs az uralkodó osztályok konzervatív hagyományokhoz való esztelen ragaszkodása, és hogy menthetetlenül elsepri (el kell hogy seperje) az idő a fejlődés útjából nemcsak a műveletlen, hanem a korszerűtlenül művelt, erőtlen és tehetetlen arisztokráciát is. Valóban, a hazai napló tükre nem párizsi párjának vidám semmittevését veri vissza. Nincs benne a francia életre jellemző szeszély, a századvég túlrafmált életérzése és pompája. 450