Békési Élet, 1977 (12. évfolyam)
1977 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Ecsedy István: A Szeghalom vidéki halmokról
egyházi Jósa András, a dévaványai Frenyó Pál és a debreceni Zoltai Lajos számára lehetséges volt. A régészeti kutatás kezdeti szakaszában a gyakran több méter magas feltöltés alatt szegényes mellékletekkel, legtöbbször csupán ásványi eredetű vörös fcstékröggel („okkerrög"), illetve szerves takaró nyomaival, néha a sírt borító faszerkezet maradványai alatt talált temetkezéseket népvándorláskori törzsfők kirabolt sírjainak gondolták. Több, nyilvánvalóan bolygatatlan temetkezés feltárása után egy ismeretlen eredetű, de kétségtelenül egységes karakterű leletcsoportot sikerült körülhatárolni. A legfeltűnőbb közös rítuselemek a vörös okkerrögök és festéknyomok, a háton, térdben felhúzott lábakkal való fektetés, a halottak fejjel Ny felé irányítása, és mint Zoltai megállapította, az egyéb mellékletek hiánya voltak. Az utóbbi jelenség azért volt különösen meglepő a kutatók számára, mert nyilvánvalónak tartották, hogy a „földpiramis" valamely törzsfő vagy más előkelőség sírjait rejti, s a halom nagysága az eltemetett személy hatalmát, gazdagságát hivatott tükrözni. Hamarosan a magyarországi kutatókhoz is eljutottak azonban azok a közlések, melyek a tiszántúliakhoz hasonló, szintén halmok alatt, szegényes mellékletekkel és vörös festékröggel talált „okkersírok" feltárásáról számoltak be a romániai síkság keleti részén és Dél-Oroszországban, a Don és a Dnyeper mentén elterülő sztyeppvidéken. 6 Az ásatási adatok gyarapodásával az is kitűnt, hogy az „okkersírok" korábbiak, mint a koravaskori szkíta temetkezések, s ezért nem lehet ez a rítus a bronzkorszaknál fiatalabb hazánk területén sem. Az első rekonstrukció, mely a korai ásatási eredmények birtokában nagy vonalakban megvilágította az „okkersírok" őstörténeti jelentőségét, a nagy angol régész, V. Gordon Childe nevéhez fűződik. Childe feltételezte, hogy a különböző területeken talált egységes rítusú sírokat rejtő halmokat egyazon népesség emberei hordták össze, akik a Fekete-tenger északi partvidékétől Kelet-Magyarország területéig jutottak. Mivel a sztyeppevidék, ahonnan ez a vándorlás elindult, később minden ismert nomád nép nyugati irányú mozgásának kiindulási területe, Childe arra gondolt, hogy az „okkersíros nép" a térség későbbi nomád pásztorainak őse, „a nyugatra törő első pontusi lovasnép". 7 Alapvető jelentőségű feltevését a későbbi kutatás teljes mértékben igazolta. Világossá vált, hogy a Magyarországon feltárt halmok alaptemetkezései a sztyeppvidék halmainak, a kurgánoknak legkorábbi sírjaival azonos csoportba tartoznak, melyet a régészeti kutatás összefoglaló néven „gödörsíros kurgánok kultúrája" néven ismer. 8 (A „kurgán" török eredetű szó, melyet szláv nyelvek is átvettek, sírhalmot jelent. A Tiszántúlon sokfelé, így Szeghalom mellett is találkozunk a „Korhány halom" elnevezéssel, ami arra mutat, hogy a régi magyar nyelv ismerte és használta a talán még Etelközből hozott „kurgán", „korhan" kifejezést, ami később eredeti értelmét elveszítve mint földrajzi név megmaradt.) A szovjet régészek ásatásai, a telepeken feltárt állatcsontok vizsgálata során tisztázódott, hogy ez a korai sztyeppei népesség elsősorban állattartó életmódot folytatott, melyen belül a lótartásnak kiemelkedő jelentősége volt. 9 A nomád állattartás, a települési helyet gyakran változtató, mozgó életformát feltételez. A korai vándorlások során az időszámításunk előtti harmadik évezredben ezek a népcsoportok elérték az Al-Duna, Erdély és a Tiszántúl területét is. 1 0 TÓI
