Békési Élet, 1977 (12. évfolyam)

1977 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Ecsedy István: A Szeghalom vidéki halmokról

A tiszántúli halmok kutatásában új szakaszt nyitottak azok a korszerű tudományos eszközökkel végzett halomfeltárások, melyeket Gazdapusztai Gyula régész, a szegedi József Attila Tudományegyetem korán elhunyt tanára indított el az 1960-as években a Hortobágyon és a Békés megyei Kétegyhdza területén.

1

1 Ezeknek a feltárásoknak az adatai bebizonyították, hogy a tiszántúli halommezők rítusukat és korukat tekintve is egységesek, és világossá vált az is, hogy a lótartó sztyeppéi népesség bevándorlása a tiszántúli rézkor mely szakaszában kezdődött. Mielőtt ezeket az eredményeket bemutatnánk, tekintsük át röviden, mit tud az ősrégészet a korai nomád vándorlás útvonaláról, ennek következményeiről, milyen feltevések születtek ennek az őstörténeti eseménysorozatnak a jellegéről, jelentőségéről? A sztyeppei népek Moldva, Havasalföld és Erdély területén előnyomulásuk korai szakaszában letelepült földművelő népeket találtak, melyek régóta szoros kapcsolatban voltak egymással és a tiszántúli pásztorkodó népességgel.

1

2 Az ekkor, az időszámításunk előtti harmadik évezred második felében a Tiszántúlon élő nép a régészeti elnevezés szerint „Bodrogkeresztúri kultúra" néven ismert.

1

3 Kiemelkedő jelentőségű ebben a korszakban az erdélyi réz viszonylag nagymérvű felhasználása, a jellegzetes ellentett élű rézcsákányok készítése és cseréje. (Feltételezhető, hogy a rézkorban a sztyeppei és közép-európai zóna kapcsolatainak kibontakozása éppen a fémművességgel, az erdélyi arany és rézművességgel összefüggésben indult meg.) Nagyarányú változást tükröz az a tény, hogy ezeknek a virágzó kultúráknak a telepmaradványai csaknem mindenütt erőszakos pusztítás jeleit mutatják, s méginkább az, hogy edényés eszközkészítési stílusuknak nyomát sem leljük a következő, későrézkori periódusban.

1

4 Feltűnő az is, hogy a rézművesség is nagymértékben lehanyatlik, jóformán eltűnik. Minden jel arra mutat tehát, hogy a helyi lakosság feladta településeit és elmenekült, csupán arra nem volt a kétegyházi ásatási eredmények elemzéséig bizonyíték, hogy ezt az eseményt a sztyeppei gödörsíros kurgánok népének előnyomulása váltotta ki. Kétcgyházán a halmok feltöltése alatti, kétségtelenül a későrézkor elejére (i. e. 3. évezred utolsó negyede) datálható tűzhelyeken és a halmok közelében feltárt telepmaradványok között kerültek elő a hazánkban legkorábbinak tartható lócsontok, ami a lótartó törzsek korábbi megérkezését bizonyítja.

1

5 Hasonló meglepő eredményre vezetett a Szeghalom-Dióér lelőhelyen feltárt, valamivel későbbi, a későrézkori badeni kultúrához tartozó település állatcsont-anyagának vizsgálata is.

1

6 Ezzel bizonyossá vált, hogy a sztyeppei eredetű gödörsíros kurgánok népe a késői rézkor, a balkáni népcsoportok beáramlása előtt és annak korai szakaszában érkezett a Tiszántúlra, elűzve szállásterületeiről a helyi népességet. Bulgáriai és romániai leletek alapján valószínű az is, hogy a kelet, illetve dél felől érkező két népesség már az Al-Duna vidékén kapcsolatokat alakított ki, bár erre a későrézkori telep- és temetőfeltárások és anyagelemzések kis száma miatt még nincs elegendő adat. Pontosabbá tették az új halomfeltárások a halmok jellegzetes temetkezési rítusával kapcsolatos ismereteinket is. A magyarországi temetkezések legjellemzőbb közös vonásai a sír és a sírépítmény gondos előkészítése, amit a bőrből, gyékényből készült dcrékaljak és sírtakarók illetve szőnyegmaradványok mutatnak; továbbá a halott háton, térdben felhúzott lábakkal történő elhelyezése, az okkerfestés alkalmazása, a sírba helyezett okkerrög melléklet, •162