Békési Élet, 1976 (11. évfolyam)

1976 / 3-4. szám - TANULMÁNYOK - Elek László: Vajda Péter romantikus stílusához (Egy prózavers elemzése)

A kétféle reagálás érzékeltetése roppant fontos. Olyan végletes ugyanis a természet és az ember ellentéte, hogy Vajda joggal érzi szükségét, hogy egy közbeékelt mondattal lelassítsa a decrescendo gyors tempóját. Nélküle elviselhetetlenül nagy lenne a kontraszt. Az átmenet tempójának a lassítása azonban csalóka dolog, mert a költő lelkének egyiittérző szimpátiája fel is erősíti a viharban örömét lelő természet vad tombolásának kéjes érzetét, s ezáltal az ellentétet tágítja is. Sőt a végletesség érzetét a stílusváltás és a szóhasználat még nyomatékosabbá is teszi. Érdemes megfigyelni, milyen erős a modattagok hangulati kontrasztja! Az első mondatnak szinte minden szava költői, fenséges hangulatú. Tudatosan válogatja meg őket Vajda, sőt a rendkívülire törekedve nem mindennapos kapcsolatokat teremt velük: „Repdessz gyönyörödben", „minő kéjed van". Ezt fokozza a szónoki beszéd érzetét keltő „óh, szellem" megszólítás is, de melioratív jellegű az érezi alak is az érzivel szemben, sőt a kor közkedvelt kebel szava is. Az alaphangulatot kétségkívül a „Repdessz gyönyörödben" szintagma képviseli, amely egyszerre kelti fel a kijelentő és a felszólító mód érzetét. Milyen óriási szakadék tátong e tudatosan emelkedett stílusú gondolat és a „De én beteg vagyok" túl prózai megfogalmazása között! Annyira cicomátlan ez, hogy semmiféle érzelmi-hangulati felhangot nem kelt. Komor és konkrét. Egyértelmű, ellenvéleményt nem tűrő, meghökkentően befejezett, általános érvényű igazság. A költészettel szembeállított mindennapi élet rideg prózája. Maga a teljes önmegadás. Es milyen súlya van! A pisla reményt sugárzó „Szerencse, hogy megérkeztem" sor is elveszti vigasztaló erejét. Váratlanságát csak alig-alig képes csökkenteni bennünk „A szellem örvend kebelemben, magam pedig borzadok" - ellentét. Nem csoda, ha Vajda úgy érzi, kiegészítést, magyarázatot igényel. Magasabb síkra tevődve, hangulatilag fölerősödve, újra előjönnek a már ismert motívumok. A sejtelemből kézzelfogható valóság lesz. A képzeletet megmozgató régi élményből a hic et nunc spontaneitása, amelyet a motívumok e mutatónévmásos bevezetése mégjobban felerősít. Általa válik konkréttá a helyzet rajza: e szél keresztülmetszi bőrömet, e villámok megvakítanak, s e csattogás süketté tesz. Az azonos felépítésű mondattagokhoz, amelyek a vihar képelemeit logikus rendbe szedik, amint világosan érzékelhető, határozott, bár nem túl erős zene is társul. Az a feladata, hogy konok jelenléte, csendes monotonsága a mondandóval karöltve, a testen fokozatosan eluralkodó, elhatalmasodó rosszullét eredetét és végzetszerű kikcrülhetetlenségét igazolja bennünk. De ezt sugallják azok az új elemek is, amelyek a vakító fénnyel riasztó vihar kísértetiességét és a tehetetlen ember sorsának mindegyre növekvő kilátástalanságát vetítik elénk. Összekapcsolódik újra az ég és a föld, de most már nem a sötét tó vizében fürdő fényes csillagok lágy szépségével, hanem a villámok félelmes tűzszalagjainak fényútjai révén. Ezzel az ellentéttel bennünk, olvasókban is - akár az élményt a lélek és a test kétféle reagálásával átélő Vajdában - kettős hangulat keletkezik: a kép egyszerre lenyűgöz és halálra rémít 397