Békési Élet, 1975 (10. évfolyam)

1975 / 3. szám - TÉNYEK, DOKUMENTUMOK, EMLÉKEK - Bán István: Kevermesi hadinapló az első világháborúból (Közreadja: Pünkösti Árpád)

tak a katona könyvecskék. Megkeresték az enyémet, kivették belőle a piros lapot, írtak rá valamit, és az orvos odahozta hozzám, és azt mondja, áljak félre még végez a vizsgával. Aztán meg egy Tornyai embert is oda küldött mellém. Kérdeztük egymástól, hogy mi lesz most velünk, és mikor véget ért a szem vizsga odajött hozzánk azt mondja rögtön, menjenek a lakásukra, adják átt a felszerelésüket a szakaszparancsnokjuknak és azonnal jöjönek ide. Elmentünk és átt adtuk egy kettőre és vissza mentünk az orvoshoz. Még egy kevés ideig várakoztunk, ő beszélgetett a hadnaggyal. Jött aztán hozzánk: No most evvel az írással, amit adtam, be mennek a laktanyába és az őrnagy úrral aláíratnak és el mennek haza, és ha majd behívják, mindég csak ezt az írást mutassa, soká elhúzhatja evvel, hogy nem kell magának bevonulni. Tudja ki vagyok, Isten vele. Igen is tudom, Man Adolf Doktor úr, meg ismertem, 1912-be a feleségemmel jártam hozzá Aradra, két évig volt beteg és ő gyógyította meg, tehát onnan ösmert. Be mentünk a laktanyába az őrnagy úrhoz, jelentkeztünk, átt adtuk az írást, hogy írjon alá. Vissza dobja nagy mérgesen, hogy mámmá mindenki haza akar menni, majd tán ő mén ki a frontra, takarodjanak innen. Meg ijedtünk biz ott nagyon, hogy nem sikerült, de a Tornyai ember bátrabb volt, oda ált az őrnagy úr elébe és azt mondja: írjon alá, őrnagy úr, mert nekünk nem szabad egy percig se itt lenni, mert ragályos betegségben vagyunk. El kapta nagy mérgesen tőlünk az őrnagy úr az írást, alá írt és visszadobta, hogy takarodjunk. Meg volt az öröm, mentünk az álomáshoz, hogy majd vonaton megyünk haza. Már estendén volt az idő. Alig értünk az állomáshoz, jött a készültség, hogy senki ne merjen eltávozni Gyuláról, szigorú parancs. Mit csináljunk, mutattjuk a készültség parancsnoknak, hogy mink el vagyunk bocsájtva ragályos betegség miatt, de ő csak azt mondta, nem szabad elhagyni a várost, reggel a laktanyánál kell gyülekezni. De nagyon sokan voltunk az állomásnál, nagy zűr zavar lett, mindenki menekülni akart. Nekünk sikerült is kilógni az állomásból és el indultunk gyalog ketten Gyuláról mezítláb, ingbe gatyába, mert már a ruhám haza küldtem. De nem volt baj, csak hogy jöhettünk haza. Mire haza értem, csupa rongy lett a talpam. Idehaza voltam tán 8 nap, újra be kellett vonulni. Ekkor nem is vizsgáltak, léttszám feletti lettem, már ki volt a menet, és így haza küldtek. Egy hétre újra be hívtak. Ekkor már szükség volt a piros lapra, mert mindenkit meg vizsgálták és úgy osztották be, mikor az orvos elébe mentem be, hátt meg mutattam az írásom, ott olvasta az orvos és visszaadták, hogy mehetek haza. Ez így ment egész szeptember 4-éig, akkor is meg szabadultam az írásommal, de ekkor a hadtáphoz szedték az emberekett. Ekkor is volt több kevermesi, köztük Deutsch Fülöp is és Aradról Altman nevű kereskedő volt be osztva, mint hadnagy. Deutsch úr őtőle vásárolt többször Aradon, én is voltam fuvarba nála, tehát ismerős volt és ez annyit beszélt, hogy ne menjek haza, menjek velük, mert ők soha nem mennek az ütközetbe, ők az élelemnél lesznek mindég. Addig beszéltek, hogy be iratkoztam önként, tehát ott maradtam. Egy nap egy éjjel csak fúrt a fülem haza. Reggel, mikor kijött a hadnagy hozzánk, mondom neki, hogy én csak nem mék ki, ha teheti, engedjen csak haza, ha csak lehet. Én tőlem el mehet, nem bánom, de meg bánja. Sok mindent beszélt, de én csak haza, ha lehet. Haza is jöttem, itthon voltam november 26-ig. Ekkor megint behívtak, ekkor meg Nagyházi Menyhártéknak volt valami ismerős őrmester a ki meg mondta, hogy most hídőrségre szedik az embereket, ezek se mennek a frontra. Tehát megint jó alkalom kínálkozott. El is mentek több Kevermesi, de én akkor is csak haza, ha lehet, nem áltam közéjük. Vizsgára mentem, mutattam az írást, elküldtek haza, de úgy, hogy 1915. február 5-én fölülvizsgára jelentkezzek. Tehát egy darabig nyugodt voltam a felülvizsgára el mentem, el kísért a feleségem is, mert már gondoltuk, hogy most már nem lesz mentség. Úgy is lett, a fölülvizsgán hijába mutattam az írást, azt mondta az

rezred orvos, golyófogónak jó leszek én is.

rTehát meg szűnt a szabadság, ott kellett maradnom nekem is, el küldtek benőnket, mert voltunk többen is a városházából ott 1 607