Békési Élet, 1975 (10. évfolyam)

1975 / 1. szám - KIÁLLÍTÁS - Csák Gyula: Ezüst György festőművész kiállítása Békéscsabán

KIÁLLÍTÁS Ezüst György festőművész kiállítása Békéscsabán CSÁK GYULA Az a megtisztelés ért, hogy néhány megnyitó szóval a békéscsabai művészetpártoló közönség figyelmébe ajánlhattam Ezüst György barátom festészetét a nemrégiben rendezett békéscsabai tárlaton. Élek az alkalommal és most, itt, e folyóiratban is előadom ott elhangzott gondolataimat - kiegészítve néhány azóta érlelődött megjegyzéssel. Akkor is elmondtam s ezúttal is azzal kezdem, hogy nem vagyok a képzőművészet avatott szakértője. Egy társművészet irányából, az irodalom felől figyelem Ezüst György gerincropogtató, konok küzdelmeit, amelyeket azért folytat, hogy csupán a színek és formák változatai révén, szóval a képzőművészet eszközeivel elmondja, amit a világról tud, mégpedig úgy mondja el, ahogyan kívüle senki más nem tudja. Mert minden igazi művésznek ez a legfontosabb törekvése. Olvasóimmal való gyakori találkozásaim során rendszerint elhangzik a kérdés, hogy vajon „belső" vagy „külső" sugalmazás következménye-e az alkotói ihlet? Azt szoktam felelni, hogy megítélésem szerint sem egyik, sem másik. Külső ösztönzés éppen úgy elindíthat szellemi alkotó folyamatokat, mint belső nyugtalanságok. Személyes tapasztalásom is, és Ezüst György művészi tevékenységének folyamatából is azt szűrtem le, hogy a szándék, a tudatosság a legfontosabb. Bármennyire profánul hangzik: ha valaki elhatározza, hogy reggeltől déli tizenkettőig leül egy székre, vagy akár egy árokpartra, és várja a múzsát, - akkor remélheti, hogy el is jön a légyottra ez a szeszélyes Tünemény. Semmiképpen nem jelenik meg azonban a múzsa, ha nem tudja biztosan, hogy mikor és hol várják? Ezüst György roppant belső erőfeszítéssel kényszeríti a múzsát, hogy szinte szünet nélkül jelen legyen élete „prózai" perceiben is. Ennek következménye a képek folyamatos születése. Mennyiségi termelő-képességét tekintve a „zenei aranykorban", tehát a tizennyolcadik és tizenkilencedik század elején élt zsenik munkásságához hasonlítható. A minap olvastam egy zenetörténetet, amelyből őszinte irigységgel és elképedéssel vettem tudomásul, hogy Mozart, Rossini, Bellini, Verdi és a többiek valósággal úgy írták az operákat, ahogyan mi cigarettázunk. Úgyszólván minden héten írtak egy operát, ha éppen olyan volt a kedvük. De nemcsak operát írtak, hanem az énekesnek, aki próba közben nyafogott, mert valamelyik ária nem felelt meg a hangfekvésének, másnap reggelre írtak egy új áriát. Kicsikét talán túlzó hasonlattal azt mondhatnám, hogy egyszerűen belenyúltak a lajbizsebbe és előhúzták azt, amire szükség volt, amit rendeltek tőlük. Tehát nagyon is tudatosan és praktikus okokból is „megszállta őket az ihlet". Abban a szerencsés helyzetben éltek, hogy mindig volt kinek dolgozniuk, hogy mindig volt megrendelő. Érezték a hívást, amely korukban körülvette őket. 145