Békési Élet, 1974 (9. évfolyam)

1974 / 3. szám - SZEMLE

Kósa László-Szemerkényi Ágnes: Apáról fiúra (Budapest, 1973.) für lajos Nem lehet meghatottság nélkül lapozni a könyvet. Hangsúlyozzuk: lapozgatni. Az, akinek sem emlékei nincsenek, sem ismeretei nem voltak a hagyományos népi kultúráról, s a könyvet csak egyszer is átpörgeti és közben szeme meg-megakad egy-egy fotón vagy fejezetcímen, nemigen tud szabadulni már e puszta és futólagos vizuális benyomások hatásától sem. Hát valóban ennyire sok színű, csakugyan ennyire gazdag volt a magyar nép hagyományos világa? Hiszen őrzői, fejlesztői, ápolói, a parasztok, lélekszámban erősen megcsappanva ma már merőben másként, más körülmények között élnek. A világ, amely a könyvből föltárul előttünk, mára már a tegnapoké, a történelemé lett. A legtöbb időt megélt és legnagyobb tömegű dolgozó osztályunk kultúrája, munkaszervezete és életformája úgy bomlik elénk a könyvből, ahogy végleges fölbomlása és átalakulása előtt, mintegy búcsúintésül, maga a paraszti világ bontakoztatta ki azt. Nem lehetünk szerények: a ránk hagyományozott örökség valóban felbecsülhetetlen értékű. Mintha távozása előtt egyszerre akarta volna lerakni mindazt a nemzeti kúltúra asztalára, amit hosszú és keserves századok során felhalmozott. A meghatottság azonban csak addig tart, amíg lapozgatunk. A könyv olvasásába fogva, mindenfajta romantikus ábrándképünk, ha volt még, szertefoszlik; az a józan, higgadt, egyenesen racionális szemlélet- és tárgyalásmód amellyel a szerzők e valóban különleges világon végig kalauzolják az olvasót, nem hagynak kétséget afelől: szándékuk nem volt több - és nem is kevesebb -, minthogy tudományos értékű tények tömegéből kiválasztva a legfontosabbakat, reális képet rajzoljanak egy eltűnt osztály kultúrájáról, tényszerűen foglalják össze e kultúra maradandó értékeit. Arra vállalkoztak, amit alcíme jelöl: néprajzi kalauzt adjanak elsősorban az ifjúság, de a felnőtt érdeklődők kezébe is. A hagyományok megtartó erejéről írnak előbb, majd egy rövid történeti bevezető után a Kárpát-medencében és környékén élő magyarság főbb tájnyelvi és néprajzi csoportjait veszik számba. Szándékuk itt is nyilvánvaló: jelezni akarják, hogy a népi kultúra nem tértől függetlenül létrejött „ősparaszti mítoszok" világa, hanem szigorúan tájhoz, s a tájban élő népcsoporthoz kötött emberek produktuma. A kultúrának éppen ez a tájjellege tette ugyanakkor annyira árnyalttá, sokrétűvé és annyira sokszínűvé az apáról fiúra hagyományozódó s az utókorra hagyományozott örökséget. A Vas megyei örségtől a moldvai csángókig, a kisalföldi Mátyusföldtől az al-dunai székelyekig pontosan számbaveszik a magyarság valamennyi fontosabb néprajzi tájegységét, csoportját. Izgalmas könyvük következő fejezetének már a módszere is: a szülőföldről szólva 666.