Békési Élet, 1974 (9. évfolyam)

1974 / 3. szám - SZEMLE

lönösen háttérbe szorult területe a szomszéd népek irodalmai - köztük a magyaré - kapcsolatainak a feldolgozása, holott a szerző szerint ismeretük nélkül a szlovák irodalom fejlődési folyamatának a feltárása nem lehet teljes. A szerző elfogultságtól mentesen, tárgyilagosan, az irodalomtörténet elemző és összehasonlító módszereivel és eszközeivel közelíti meg tárgyát. Öt problémakört ölel fel tanulmánykötetében (a dokumentumkötetben lényegében az utolsó kettőt nem érinti): a két irodalom kutatásának hagyományait és helyzetét; a kettős irodalmiság (biliterárnost') kérdését; a kölcsönös irodalomtörténeti visszhangokat, a fordítás szerepét az irodalmi kapcsolatokban, végül a szlavisztikai és a kelet-közép-európai irodalmi szintézissel veti egybe a magyar-szlovák irodalom kapcsolatát. Az első fejezetben megállapítja, hogy 1918-ig nem lehet beszélni a kölcsönös megismerés tudatos ápolásáról. Egyoldalú szemlélet uralkodott, amely szubjektív indulatok alapján torzított képet nyújtott, s vagy az egyes szerzők származásáról, az egyes szövegek elsőbbségéről vagy az egyes művek keletkezését túlzottan befolyásoló tényezőkről szólt elsősorban. A szlovák magyarisztika létrejöttét a csehszlovák államiság keletkezésétől számítja, Pavel Bújnák Aranymonográfiáját tekinti a szlovák komparatisztika tulajdonképpeni első művének is egyúttal, amelyet több szerző munkája követett (Uhlár, Göllnerová, Krcméry, Emil Boleslav Lukác stb.) Korábban ugyan megfogalmazták, hogy a szlovák irodalom - főként a múlt század közepétől - magyar környezetben fejlődött, s az együttélés minden bizonnyal tükröződött a szlovák kulturális és irodalmi életben, de ezek a tények csak véletlenül és akaratlagosan kerültek be az irodalmi tudatba. A felszabadulás után szlovák részről nem építettek a viszonylag gazdag két világháború közti szlovák irodalmi hagyományra, s a két irodalom kapcsolatát csak érintőlegesen kezelték. A szerző elismerően szól arról, hogy a magyar irodalomtörténet tudatosan fordult 1945 után e problematika felé, számos értékes művel gazdagította a két nép ismeretét az irodalmi kapcsolatokról. Kiemeli Sziklay László, Csukás István és Angyal Endre tudományos eredményeit. Keresi a kutatás, a feldolgozás új metodikáját is, számunkra is példamutatóan utal azokra a korábbi szlovák kutatási módszerekre, amelyek nem irodalmi, hanem hamis megrögzött politikai és egyoldalú nemzeti érzelmi aspektus alapján értékeltek. Ez az izolációs szemlélet éppen a magyar-szlovák irodalmi kapcsolatok sajátosságaira való tekintettel már túlhaladott, a szerző szerint elkerülhetetlen az elvetése: „A szlovák-magyar irodalmi kapcsolatokat komplex módon kell vizsgálni, az irodalmi mű sajátos összefüggései, kontextusai keretében. Ezeknek szociálpolitikai monumentumokkal, nemzetiségi antagonizmussal való túlzott meghatározását éppen a specifikumaikkal kell áthidalni, miként azt is, hogy irodalomtudományi összehasonlító stúdiumokat nem lehet nemzetiségi konfliktusokra építeni." Ez nem azt jelenti nála, hogy a szlovák-magyar irodalmi kapcsolatokat társadalmi-történeti összefüggések nélkül értelmezi; olyan keretben kívánja megvalósítani, „amely az irodalom funkciójának érvényesülése érdekében felöleli a társadalmi környezetet is". Lényegében a kettős irodalmiság tényét is a magyar-szlovák viszony társadalmi-történeti, nyelvi összefüggései teremtették meg, de a szerző ennek irodalmi vetületét vizsgálja az összehasonlító irodalomtudomány módszereivel. Rámutat, hogy a kettős irodalmiság kialakulását elsősorban nem belső irodalmi tényezők befolyásolták. Az államhatalom kényszerítő intézkedései, az érvényesülés 657.