Békési Élet, 1974 (9. évfolyam)

1974 / 3. szám - KÖZMŰVELŐDÉS - Sass Ervin: Messzebről és közelebbről nézve

Visszatérve a megelőző gondolatkörhöz: őszintén meg kell vallanom, hogy roppant öröm töltött el, amikor hallottam: a néha-néha lehet, hogy túl-polarizált véleményalkotásom kendőzetlen megfogalmazásának hatására mások is elhatározták a toll megragadását, egyező vagy nem egyező véleményük kifejtését. Az ügynek a sok vélemény csak használ, de csak akor, ha azok megalapozottak, jó szándékúak és azonos nézőpontból vitáznak a vitát keltővel. Nos, mindhármunk nézőpontja világos: a szocialista ember megalkotását tekintjük közművelődésünk feladatának, és ebben minden benne van, ami fontos, ami jelentős lehet és ami múlhatatlan feladat. így született meg a bázis-tevékenységi rendszer elgondolása cs kivitelezése is, ebből az egyértelmű hevületből és akarásból. Hangsúlyozom most és újra: jó elv, kitűnő elgondolás. Hogy néha - különösen a „Már nem a lehetetlennel csatázunk" című cikkem megírásakor - nem minden úgy kezdődött és alakult, ahogy azt a rendszer kigondolói szerették volna, azt hiszem, ez is természetes. A kezdet igen nehéz, és ehhez még azt a közmondást sem kell ismerni, hogy „minden kezdet nehéz". Sajnos, az. Előre soha nem lehet pontosan felvázolni egy új elgondolás megvalósításának a valósággal csalhatatlanul egyező eredményeit, csak megközelítőleg. Ilyenkor fordul elő az, nem is egyszer, hogy szent hevületünkben és elszántságunkban többet gondolunk megvalósíthatónak, mint amennyire képesek vagyunk (és ez nem azt jelenti, hogy nem készültünk „tudományos megalapozottsággal" valamire, pl. a bázistevékenységre); hogy nem mindig értik jól azok, mit is akarnak, akik majd a végrehajtás ugyancsak nehéz feladatait hivatásukból, - vagy nem olyan szerencsésen csak beosztásukból eredően - kötelesek megvalósítani. Igen, helyben vagyunk! Minden tennivaló, feladat a lehetőségek objektív és szubjektív jelenvalóságát igényli. A legmagasabb szinten! És nem esetlegesen, vagy félerővel, fél-lelkesedéssel, és ami a legrosszabb: fél-hozzáértéssel. A bázis-tevékenységi rendszer kialakítása, szervezése, és elindítása általában ilyen lehetőségekkel kezdődött. Hangsúlyozom azonban újra és talán nem is elégszer: az első cikk megírása óta eltelt másfél esztendő az elgondolás helyességét már igazolta. Nincsenek ugyan fényes, nagy sikerek, hiszen - a közművelődés szakemberei tudják a legjobban - az emberek nevelése-formálása nem vidám majális, hanem rögös, és újra rögös, nehéz, lassan érlelődő örömöket, eredményeket hozó; állandó, soha nem szűnő folyamat. Mi az mégis, amivel nem értek egyet, még akkor sem, ha nézőpontunk tökéletesen azonos. Részletkérdésekkel. Mégis fontos részletkérdésekkel. Soha nem adtam igazat annak, aki a feladatok egyik, vagy másik oldalát túlhangsúlyozta. Tehát - ez esetben - vagy a népművelő hivatástudatát tartja elsődlegesnek, vagy a szakmai tudását. Nincs ilyen kettősség! Együtt a kettő, másként nem lehet. De a dolgok egymásraépülését azért figyelemmel kell kísérni. Nem véletlen tehát, hogy 1973-ban közölt cikkemben olyan erőteljesen síkraszálltam a hivatástudat mellett. Miért? Mert még most is ez az, ami a legjobban hiányzik. Népművelőink egy része szakmailag csak a továbbképzéseken ismerkedik a népműveléssel. Ezek számukra tehát nem is továbbképzések, mert nincs, amit továbbképezzenek önmagukban, nincsenek szakmai ismereteik olyan fundamentumerősen, hogy arra ráépíthessék az újabb és újabb ismereteket. Nos: ezért emlegettem annyiszor a hivatástudatot, a minden nehézséget leküzdő akarást, mert most még - több helyen - ez az első! Hamis a kép, ha másképp gondolkoznánk, mert úgy szeretnénk látni valamit, ahogyan az nincs a valóságban. Gyakorló népművelők tudják, miről van itt szó. A tiszteletdíjért való plakátfes524.