Békési Élet, 1973 (8. évfolyam)

1973 / 3. szám - VITA - Szilágyi Miklós: A szokásteremtő és hagyományozó paraszti közösségekről

SZILÁGYI MIKLÓS: A SZOKÁSTEREMTÖ ÉS HAGYOMÁNYOZÓ PARASZTI KÖZÖSSÉGRŐL (Hozzászólás Krupa András tanulmányához) A néprajzi kutatás történetéről szóló összefoglalások gyakran idézik, hogy már a múlt századi gyűjtők is a „huszonnegyedik órára": a folyton pusztuló népi kultúra megmentésének sürgető fontosságára figyelmeztettek. Számunkra, akik a XX. század második felében, alapvetően megváltozott társadalmi-gazdasági szituációban végezzük a néprajzi gyűjtést, — valljuk be — nehezen érthető az úttörő elődök „aggodalmaskodása", hiszen még ma is — igaz, nem csekély fáradsággal és utánajárással — „előbányásszuk" az emlékezetből a hagyományosnak tekintett népi kultúra egy-egy darabkáját. Mind gyakrabban gondolunk viszont arra, hogy mennyivel egyértelműbb, világosabb képet kaptunk volna ugyanarról a jelenségről — nem a múlt században'— még az első világháború előtt is. És félig tréfásan, félig komolyan megpróbáljuk fokozni a sürgetést, valahogy ilyen formában: ha száz év előtt is a huszonnegyedik óráját élte a néprajzi gyűjtés lehetősége, manapság vajon hányadik órában élünk? Az elmondottakból mégsem az „úgyis mindegy" hangulata következik. Nem igaz, hogy amit az elődök elmulasztottak, mi sem pótolhatjuk. Fokozott erővel kell gyűjtenünk, ami még gyűjthető. A kérdés viszont mind sürgetőbb: hogyan, hiszen ma már — s a jövőben méginkább — rekonstruálnunk kell, nem elég megfigyelni a népi kultúrát. Ehhez pedig biztos elméleti és módszertani megalapozottság szükséges. Az „óramutatóba" nem kapaszkodhatunk ugyan bele, hogy visszalendítsük száz esztendővel, de — szerencsére — rákényszerültünk az alaposabb figyelemre. Azt kérdezzük: milyen társadalmi-gazdasági mozgástörvények mozgatták s mozgatják előre azt a bizonyos órát. Vagyis a mai gyűjtő számára már természetes igény a jelenségek összefüggéseinek megértése, hiszen a további gyűjtőmunka eredményessége függ attól, hogy sikerül-e megérteni a hagyományozódás mechanizmusát. Krupa Andrásnak a gyűjtés során szerzett tapasztalatait összegező számvetése is ilyen indítékokból eredeztethető. Mint minden gyűjtőnek, aki az elődök mulasztása láttán nem a szkepszist, hanem a munkát vállalja, neki is szembe kellett néznie a „hagyomány" változékonyságával, s választ kellett keresnie arra, hogy a változás csak a pusztulást, a felbomlást jelenti-e, vagy pedig meghatározott törvényszerűségek szerint fejlődik, alakul maga a hagyomány is. Választ kellett keresnie arra, hogy mit jelent „itt és most" a népszokás, a népi hiedelem-világ. „Itt": a Békés megyei szlovák nemzetiség körében, és „most": amikor a szlovák-magyar lakosságcsere révén mesterségesen is megbolygatott paraszti közösségek helyén új formájú, a szocialista társadalmigazdasági alakulatra jellemző közösségek vannak épülőben. A gyakorlati munka diktálta ilyen kérdések és Krupa András sokoldalúan megfogalmazott válaszai — természetesen — kiváló alkalmat adnak arra, hogy a téma kapcsán a néprajzi kutatás néhány elméleti, módszertani kérdéséről szót váltsunk, részleteiben továbbépítve, akár vitatva, akár megerősítve, a vitaindítóban megfogalmazottakat. A szokások gyűjtésének lehetőségeiről azt állapíthatta meg Krupa András, hogy manapság alig van már mód a szokások megfigyelésére, pedig az emlékezetből gyűjtött információk nem magáról a szokásról, hanem legjobb esetben annak „forgatókönyvéről" adhatnak képet. Még akkor sem szokásokat látunk, ha látszólag „élnek" azok, mert alapvetően más — idegenforgalmi stb. — funkciót kaptak. Ehhez kapcsolja Krupa részletes fejtegetéseit a „továbbélés" problémáiról: ma is vannak ugyan 555;