Békési Élet, 1973 (8. évfolyam)

1973 / 3. szám - KÖZMŰVELŐDÉS - Sass Ervin: Már nem a lehetetlennel csatázunk

SASS ERVIN: MÁR NEM A LEHETETLENNEL CSATÁZUNK! Egy népművelő-újságíró jegyzetfüzetéből Sokat gondolkozom azon az utóbbi egy-két esztendőben, hogy nem lettünk-e a közművelődésben túlságosan is az előregyártott modellek rabjai? Biztos-e, hogy annyira csalhatatlanok ezek a modellek, mint amilyennek kikiáltják azokat? Nem lenne-e sürgős feladat arra fordítani gyors erőfeszítéseket, hogy megkeressük az elmélet — a tudományosság — és a gyakorlati közművelődés ingatag egyensúlyát? Hogy a látszólag kitűnő ötleteket, metódusokat, modelleket jobban szinkronba hozzuk a szubjektív és objektív lehetőségekkel, amelyekben általában a közművelődési valóság megjelenik? Például a műveltségszint megállapításával, azzal, hogy megismerjük: kinek mi jó, mit tud alkotóan befogadni? Mert milyen egyszerű: hiába több egy Beethoven-szimfónia, mint egy operettsláger (valamiféle objektív értékrend szerint), ha X, Y és még sokan mások az operettet szeretik, arra esküdnek, számukra csak az a szórakoztató, az a zenei élmény. Következésképpen az operettre esküdő embereket hiába tömjük Beethoven-muzsikával (ha egyáltalán hagyják), az akcióra jön a reakció: a nem igénylés mellé meg is útálják a komoly zenét. Ezt pedig nem figyelembe venni inkább hazárdírozás, mint közművelés. Jó magyar közmondás szerint: nem lehet ajtóstól a házba rontani. Még a népművelőknek sem. Ennek a tapasztalati következtetésnek a bizonyítására írtam az itt következő sorokat. Módomban áll, hogy figyelemmel kísérjem a teljes vidéki sajtót. Az év elején, március 11-i számában jelentős cikket közölt a Komárom megyei Dolgozók Lapja kulturális rovata „Mi kell a közönségnek?" címmel. Ebből a cikkből idézek: „A népművelők örökös fejtörése, milyen kulturális programmal csalogassák-hívják a művelődési házakba az embereket? Mézescukor kell-e a kultúrfogyasztónak, vagy a komoly művek nehezen élvezhető ínyencfalataival kell táplálni őket? A válasz látszólag egyszerű: inkább tápláljuk! Vagyis, olyan művelődési programot kínáljunk, amitől az emberi szellem és lélek erői gyarapodnak. Könnyű ezt mondani! De ki dönti el, hogy egy adott közönségnek mi jó és hasznos? Hol az a küszöb, ahol a közművelődés kézenfogja emberét és a hellyel-közzel értékes szórakozástól elvezeti a szórakoztató valódi értékekig? Egy-egy község vagy város műveltsége többszörösen rétegezett: ami az egyik ember számára magas kulturális követelmény, az a másik számára már alacsony. Az »egyfogásos« kínálat amazt elkedvetleníti (mivel meghaladja képességeit), emezt pedig visszafogja a szellemi továbblépésben. Az előbbit kirekeszti, az utóbbit pedig megrekeszti. A művelődési házak programja tehát épp oly sokarcú legyen, mint a közönségük. S ennek megbeszélésére, kidolgozására — a népművelő helyismerete mellett — a legjobb fórum a helyi művelődési bizottság." Világosan kitűnik, hogy a cikk írója hasonló következtetésekre jutott vizsgálódásai során. Aláhúzza tehát azt, amit írásom bevezetőjében állítok, hogy semmiképpen sem jó az olyan közművelés, mely nem azzal kezdi, hogy felmérje — és állandóan ismerje — a művelendők tudásszintjét a valóság ismeretének minden oldaláról. Egyformán a társadalom dolgairól, a politikáról, a tudományokról, a művészetekről stb. Egyszóval a teljes életről, mert így a legegyszerűbb meghatározni. Nos, ha a felmérés — melynek formai megoldásairól itt most ne szóljunk — például azt mutatja, hogy a zenei igény az adott közösségben meglehetősen alacsony, akkor hiába szervezünk előadássorozatot Beethovenről, sem közönsége nem lesz, sem értője, sem nevelő-formáló hatása a zenei ízlés gazdagításában. De nemcsak zenéről van szó; mindenről, ami közművelés. 539;