Békési Élet, 1973 (8. évfolyam)

1973 / 1. szám - TANULMÁNYOK: - Elek László: Petőfi Sándor (1823-1849)

tása alá került, hogy nemcsak teljes jogú verstípusként kezelte a dalformát, hanem saját verseiben ő maga is a nép szemléletével közelített a valósághoz. Nem a nemesi patriarchális népiesség felülről nézett paraszti világa jelentkezett vele és benne, hanem a nemesi rend ellen rugaszkodó plebejus indulat tört elő a dal természetes hangján, az egyszerűség bájával és dús ritmikával, semmit sem stilizálva sem a hangon, sem a gondolaton. Nagyon szerette a népdalt. Annyira, hogy „nagyrészt odaadott volna saját költeményeiből, csakhogy legszebb népdalainknak ő lehetne a szerzője". Itt, — vándorlásai során — a nép sűrűjében szabadult meg a kortárs irodalmi ízlés béklyójától, az esztétikai előírások nyűgétől és a hagyományos nemzettudattól: a magyar történelmi múlt nemesi szemléletének kényszerétől. De itt tudatosodott benne az is, hogy nem elégséges többé a népdal puszta szeretete, formai eszközeinek -másolása és szolgai átvétele, akkor sem, ha úgy él velük, mint egyéniségének természetes kifejezőeszközeivel, és ha bennük lelte is meg önmagának, emberi nyíltságának, érzelmi gazdagságának tökéletes kifejezésmódját is. El kell hogy mondják, hogy sok-sok vándorlása közben a magyar táj olthatatlan szeretetét szívta magába, és szenvedélyesen megszerette az országot. Különöse*n az aranykalásszal ékes rónaságot, a végtelen magyar Alföldet, amelynek szinte irodalmi előzmények nélküli dicsőítője lett, mert benne a mindenekfölött áhított és tisztelt szabadság szimbólumát látta. Olyan művészi kéz festette, olyan művészi szem nézte azt, amely előtt kitárta az Alföld a maga intim szépségeit, mert tudta, hogy tulajdonosukban rokonlélekre akadt, akinek ,,lelke útja tetteiben egyenes", mint az a róna, ahol született, és aki „börtönéből szabadult sasnak" érzi a lelkét, ha a rónák végtelenjét látja. Ezért hatottak tájversei a lírai honfoglalás erejével. Sorai között nincs egyetlen hangzatos szólam, egyetlen felesleges szó sem. Képeit vizsgálva, hangulataikat magunkba szíva, szemernyi hiányérzetünk sincs. Hiteles az egész, mert minuciózus pontosságúak a részletek is. Nincs akart lírizálás, nincs szándékos költőieskedés: az érzékelhető valóság áll előttünk. Azt mondhatnók: a tökéletes szociológiai és történelmi realitás. Mégis milyen pompás poézis! Konkréttá váló, a valóság erejével ható hiteles látomások, szimbólumokká növekvő asszociációs képek, a lírai személyesség varázsos ereje emelik azzá, pedig szinte csak a prózai beszéd közvetlenségével fogalmazta-rajzolta meg a leírásokat. S milyen erejük volt! A plebejus hazaszeretet himnuszaivá váltak. Dicsőséges fegyverként forgatta őket a „külföld magyarjaival" szemben. Még királyokat is félemlített velük. III. Napóleon például a puszta télen zárósoraiban, az országa széléről visszapillantó, kiűzött király víziójában saját sorsa baljóslatát érezte meg. Mert lágyság és keménység, szilaj tűz és szelid láng, mélybe omló bérci zuhatag és violás völgyben csörgedező méla csermély, viharral dacoló sziklahomlok és enyhet adó, rejtekező berek volt egyszerre: tézis és antitézis. Olyan lélek, akiben a végletek harca dúlt, de akiben az ellentétes erők egy közös alapra leltek. Ahogy barátja, Jókai jellemezte: egész ember volt és egész költő — egész szívvel tudott szeretni és egész szívvel tudott gyűlölni. Nem ismerte az alakoskodást, a képmutatást, ezeket a szomorú emberi tulajdonságokat. Mindig határozott elviség irányította érzelmeit, emberi magatartását, állásfoglalásait. 3