Békési Élet, 1973 (8. évfolyam)

1973 / 2. szám - TÉNYEK, DOKUMENTUMOK, EMLÉKEK - Székely Lajos: Demokratikus ifjúsági szervezet a felszabadult Békéscsabán

SZÉKELY LAJOS: DEMOKRATIKUS IFJÚSÁGI SZERVEZET A FELSZABADULT BÉKÉSCSABÁN Horthy fegyverszüneti proklamációja és Szálasi hatalomátvétele Sopronban ért 1944 októberében. Az események arra késztettek, hogy késedelem nélkül meginduljak a felszabadított országrész, szülőföldem felé. Huszonkét éves és katonaköteles voltam. Az előző hetekben már két katonai behívóparancsnak nem tettem eleget. Vállalkozásomban rögtön társam is akadt a gimnazista Dér László személyében (ma a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeum igazgatója), aki régi barátom és iskolatársam volt. Október 16-án, kora délután vágtunk az útnak, vonatunk légiriadó közben hagyta el a soproni állomást. Két napba telt, amíg szinte szüntelen légiveszélyben, hosszas ácsorgások közepette megérkeztünk Budapestre. A fővárosban már a nyilasok uralták a terepet, mindenfelé karszalagos egyenruhások nyüzsögtek. De ebben az időben talán még a „berendezkedéssel" voltak elfoglalva, s ezért viszonylag szabadon mozogtunk, bár egyszer-egyszer igazoltattak bennünket. Már érkezésünk napján továbbindultunk. Budáról átmentünk a Keleti pályaudvarra, és szinte az alvajáró biztonságával és nagy szerencsével találtuk meg a sok fegyveres őrszem között azt a szerelvényt, amely Ujszászig közlekedett, s a személyzeten kívül talán csak mi ketten voltunk — illegális — utasai. Ujszászon menekülőkkel és katonákkal zsúfolt állomáson éjszakáztunk, majd egy vasutas jóvoltából néhány vagonból álló újabb szerelvényre kapaszkodtunk fel. Hajnali szürkületben szálltunk le a teljesen elhagyatott szolnoki pályaudvaron. A sínek között rengeteg szétszórt üzleti papír fehérlett, és néhány váltónál már sínrombolások látszottak. Tanácstalanul indultunk el, mikor valamelyik pályaudvari épületből néhány magyar katona rohant felénk. Megijedtünk, de csakhamar kiderült, hogy nincs mitől tartanunk. A katonák azt kérdezték, honnan jöttünk, és mikor megtudták, hogy Budapestről, csak űgy záporoztak a kérdések: mi van fönt, mit tudunk, mi lesz? Még mindig a halvány bizakodás és a keserű csalódottság hullámzó hangulatában szerették volna megtudni: valóban végleg füstbe ment-e az annyira várt fegyverszünet. Jót nemigen mondhattunk nekik. Mikor megtudták tőlünk, hogy egy ismerős parasztcsalád tanyájára igyekszünk, eligazítottak, hogy merre veszélytelen a járás, hiszen Szolnok ekkor már frontváros volt. A közeli vasutas telepen német ütegek fészkelték be magukat. Köröskörül korábbi légitámadások pusztításai, romok látszottak, és egy-egy belövés jellegzetes zaja is elért hozzánk. És mindenütt féllábszárig érő ragadós sár nehezítette a járást. Régi szolnoki ismerőseink emberséggel és barátsággal fogadtak. Tanyájukról azonban velük együtt csakhamar egy távolabbi tanyaközpontba húzódtunk, minthogy a harci zóna Tószeg irányából felénk közeledett. A tanyaközpontban sok parasztcsalád gyűlt össze főleg éjszakánként. Együtt nagyobb biztonságban érezték magukat. Ez az együttlét megrendítő, tanulságos és egyben-másban kiábrándító is volt: régi dolog, hogy a veszély tudatában az emberek jó és rossz tulajdonságai sokkal élesebben megmutatkoznak, mint máskor. Németeket csupán egyszer láttunk. Egy kisebb híradó csoport érkezett egy este, egyetlen autóval. Senkivel sem törődve letáboroztak olyan alapossággal, mintha hetekre ott kívántak volna maradni. Néhány óra múlva azonban pánikszerű gyor351