Békési Élet, 1973 (8. évfolyam)

1973 / 1. szám - TANULMÁNYOK: - Elek László: Petőfi Sándor (1823-1849)

nemzettudattal cserélte fel, sokat tanulva az utópista szocialista utópista Kommunista gondolkodók: Saint Simon, Fourier, Owen, Louis Blanc és Auguste Blanqui, továbbá Lamennais abbé, Cabet, Babeuf és minden bizonynyal Wilhelm Weitling műveiből. És bár e nagy elmék eszméinek mágneses terében nevelődött, és onnan figyelte Európa népeinek társadalmi mozgását, mégis megőrizte mindvégig a maga plebejus színezetű radikalizmusát és forradalmi demokratizmusát, és aszerint olvasott a jelenségekből, és korrigált nemegy új-szociális eszmét. Így tanult a sokat szenvedett lengyel nép történelméből, minenekelőtt az 1846-os galíciai felkelés tragédiájából is, amelyet — irodalmunk igazolja — mi magyarok olyan mélyen éreztünk és éltünk át, hogy hozzá kötődött addigi költészetünk legpesszimistább verse. Vörösmarthy abszolút reménytelenséget árasztó költeménye: Az emberek is. De amíg a nemesi hazafiság kereteit átlépni nem tudó Vörösmartyt a „nincsen remény" kilátástalanság-érzetéhez vezette el a hiába ömlő lengyel vér tragédiája, addig Petőfit — éppen a fent említett radikális politikai- társadalompolitikai elvek hatására kiemelte élete érzelmi mélypontjáról: a világgyűlölet Felhők-korszakából. Olyan erő lett, lamely egyrészt a világszabadságba vetett hitét erősítette, és annak megalkuvás nélküli szolgálatára kényszerítette, másrészt amely a nemzeti felszabadító harc és a paraszti antifeudális osztályharc összekötésének az elengedhetetlen szükségességét érlelte meg benne. Ma Európa számos országában emlékeznek reá illő tisztelettel. Beszélnek küzdelmes életének sok-sok hányattatásáról, számos buktatójáról, népi. egyszerű származásáról, a megbocsátó szívű, legszeretőbb anyáról és a jó öreg korcsmáros apáról, a szabadságharc hős vén zászlótartójáról: a szelídség és a keménység prototípusairól, a család váratlan elszegényedéséről. Beszélnek változatos diákéletéről, diligenter frekventált iskoláiról, melyekben „kutyáliter" infestálta a jó dominusokat, bár velük sine-fine folyt a pert míg végül consilium abeundival távozott a katonasághoz, hogy denique kard, azazhogy panganét verdesse a bal combját, és ne találjon vigaszt másban csak a „mennyei, malasztos" költészetben. Szólnak majd színész életéről, amelyben a bohémség keresése volt minden bizonnyal a legkevesebb, hiszen az a magasztos hit éltette, hogy a „művészetek koronája" előtt hódol, és az „emberszívek felett" uralkodik. S ha erről szólnak, bizonyára hozzáteszik azt is, hogy élete végéig imádta a színészetet, érezte óriási jelentőségét a reformkori Magyarországban, bár az csak keserűséget hozott neki: éhséget és apai haragot, sőt mi több, kitagadást mindaddig, míg csak fel nem hagyott vele, gyötrő kínt és fájdalmas csalódást, különösen ha a hivatástudat nélküli, a művészetben pusztán csak romantikus életformát és kenyérkereseti lehetőséget látó „szerencselovag" társakra nézett. Szólnak vándorlásairól. Arról, hogy bejárta szinte az egész országot, és személyes élmények alapján ismerte meg a nép erkölcsét, tiszta érzésvilágát, a népi lélek rejtett titkait és pisla vágyait, a különböző tájegységek életformáit s azok közös vonását: a feudalizmus alatt nyögő parasztság elképesztő nyomorát. Hogy közelről látta a megcsúfolt emberi öntudatot és az elvetélt nemes népi szándékokat: hogy elbűvölten hallgatta a paraszti sorsot hitelesen tolmácsoló csodálatos erejű dalokat, amelyeknek olyannyira a ha2