Békési Élet, 1973 (8. évfolyam)

1973 / 1. szám - SZEMLE

életformájának, szemléletének, gondjainak, adottságainak ábrázolása. Az, hogy egy vidéken élő író mit ismer és mit mutat be az életből, s ezt milyen céllal teszi, milyen művészi eszközök birtokában teszi — egyúttal azt is eldönti, vállalta-e a sajátos, külön feladatot, s ha igen, ért-e hozzá. Egy-egy megye versés prózaírással foglalkozó szellemi erői nemcsak azért veszik a tollat a kezükbe, hogy a saját környezetüknek írjanak. Legalább ennyire fontos az is, hogy maradandóan felmutassák az országnak, a világnak saját vidékük életét és embereit. Ehhez a valóság sűrűjének ismerete és az alkotótehetség együttesen az alapfeltétel. Az önálló írói-költői szemlélettel, problémalátó, általánosító készséggel rendelkező tollforgatókból, akik a formakincs alakításában is egyéniséget jelentenek — induljanak bárhonnan is —, aránylag kevés terem. A magyar irodalom egyértelmű fővároscentrikussága miatt a gyorsabb elismerést kívánó tehetségek Budapest felé tekintenek, országos fórumokban, központi kiadóknál próbálják publikálni műveiket, mert az eléggé általános közhit szerint csak így lehet „befutni". (Mintegy 60—70 esztendeje ez voltaképpen így is van.) Az irodalmi közéletbe való „belépésnek", az ismertté válásnak jóval nehezebb és bizonytalanabb módját jelenti az, ha a tehetséges alkotó vidéken élve, vidéki kiadványokban közli írásait s a sikerek sem szakítják el a vidékről. Nagy kitartás és akaraterő kell az átütő erejű íráskészség mellé, hogy egy „kétszeresen vidéki" alkotó megkapja azt a néhány sort a lexikonban (ahogy Filadelfi Mihály egyik szép kötetbeli verse írja), amely a maradandó elismerést fejezi ki. A magyar vidék változó adottságokkal bíró, nagyobb szellemi centrumai, az ott megjelenő irodalmi orgánumok rokonszenves erőfeszítésekkel próbálják feledtetni a fővárossal szembeni hátrányaikat, egyre több esetben sikerrel. A folyóiratok körül kialakult alkotógárdák eléggé zártak az utóbbi években, különösen „lefelé", a hozzájuk képest is „vidékiek" irányában. Így alakul ki az előbb említett „kétszeres vidékiség", amelyet csak a robbanó erejű tehetségek tudnak áttörni, ők se mindig. Mellékesen érdemes megjegyezni, hogy a művészetek más ágaiban (különösen a színház és a képzőművészet területén) vagy a tudományok nagyobb részében kevésbé mutatkoznak az ilyen „kétlépcsős" hátrányok. E kedvezőtlen állapotokon az áldozatos kulturális támogatás sokat javíthat, gyökeres változás azonban csak a távoli jövőben várható. Az eddig vázolt helyzetképet az olvasó pesszimistának, egyoldalúnak, másrészt meg a reális lehetőségekkel alig számoló, maximalista ábrándozásnak minősítheti, bár a magyar irodalom első-másodvonalához tartozásról — aminek végső fokon a megyebeli alkotók legjava előtt is célként kell állnia — az elmondott tartalmi és művészi kívánalmak nélkül alig lehet szó. Egy-egy megye vagy nagyobb város kulturális életének lényeges színfoltjaként mindenütt vannak — többnyire nem is kis számban — olyan önmagukat kifejezni akaró, jól vagy kevésbé jól megalapozott szépírói-költői ambíciókkal rendelkező alkotók, akiket a szerényebb elismerés, a szűkebb környezetben elért hatás serkent írásra. Igen jelentős szerepeket játszanak az irodalom, különösen az élő irodalom népszerűsítésében, ők adják az olvasóközönség egyik leggyorsabban reagáló, legjobban hozzáértő részét. Törekvés, fáradhatatlan önképzés, öncsiszolás révén e meglehetősen népes tábor legjobbjai, a legtehetségesebbek rangos íróvá, költővé növik ki magukat, „beérkeznek" az alkotás életük lényegévé és tartalmává válik. Az odáig vezető utat kevesen járták végig; egy időre, az első kudarcig vagy rosszindulatú bírálatig, jóval többen éreznek kedvet és tehetséget az íráshoz, mint ahányan a nyomdafestékig eljutnak. A megfelelő arányú, okos népszerűsítés és a kertelés nélküli kritikai, esztétikai elemzés a tehetséges alkotók kibontakozásának és az írásra ösztönző légkörnek nem nélkülözhető kelléke. *** Ilyen alapállásból kívánjuk megközelíteni a Csönd és szó között című antológiát. Terjedelmi okokból elsőrenden a kötet egészéről szólunk, inkább csak példaszerűen hivatkozunk egyes alkotásokra. A gyűjteményben szereplő szerzők teljesebb értékelése aligha lehetséges annak ismerete nélkül, ami még kéziratban van. A antológia két szerkesztőjét, továbbá a másutt önálló kötettel vagy kötetekkel jelentkezett Ladányi Mihályt, Pardi Annát, Simái Mihályt, Csoór Istvánt, Dér Endrét és Varga Imrét mér175