Békési Élet, 1973 (8. évfolyam)

1973 / 1. szám - TANULMÁNYOK: - Elek László: Petőfi Sándor (1823-1849)

Bem érthette meg igazán forradalmas lelke viharzásait. Rokon lelket tisztelt benne. Ezért kérte Kussuthot, tegye oda mellé, mert csak az ő seregében lehet „dicsőséggel" harcolni a hazáért, ő pedig egyként nem tűrte magán sem a szégyent, sem a sértő megalázást. „Olyan volt, mint a gyémánt, amely mindent megsért, s magát csak gyémántporral engedi köszörültetni". Ezért lázadozott az ésszerűtlen katonai reglamákat könyörtelenül bevasaló miniszterek ellen, önérzettel dobva oda katonai rangját is, és beszélt az azonos értékű ember öntudatával és természetes hangján a szabadságharc kormányzójával: Kossuthtal. Az ősz Bemmel sohasem hasonlott meg. Lobogó fáklyaként állt előtte, a legtökéletesebb, a legeszményibb hadvezérként imádta. Büszke volt arra az őszinte kapcsolatra, amely hozzá fűzte. Amikor a hős tábornok „a szíve felőli" ép balkezével feltűzte mellére „hosszas és meleg öleléssel" a jól megérdemelt érdemjelet, Petőfi így vallott neki: „Tábornokom, többel tartozom önnek, mint atyámnak; atyám csak életet adott nekem, ön pedig becsületet." Jakobinus színezetű háborús költészete a dicső helytállás hősi krónikája és fenséges himnusza lett. Hiteles a levegője, minden sorából a csatatér valós atmoszférája csap felénk, akár csatadalt, akár kudarcokat követő lelkesítő szózatot írt, hogy felrázza a csüggedőket. Őszinte és természetes minden: a pátosz, amellyel a nagy harcokról, a harcoló bátor közkatonákról és a népierő méltóságáról írt, a szenvedélyes indulatmenet, a lobogó gyűlölet, amellyel a külső ellenség és a belső bitangok ellen fordította lantját, a bizakodó hit büszike ereje, amellyel a magára maradt, egyedül harcoló magyart, Európa példaképét nézte az elcsendesedett kontinens közepén. Oh, hogy tudott lelkesíteni a vesztett harcok után is! Hogy tudott várni arra, hogy újra fellobbanjon a láng a külföldi csatatereken is! „Atyámfiai! Azért, hogy a láng lelohad, még nem alszik ki a tűz, azért, hogy a napot felhő borítja, még nem hamvad ki a nap; egy szélroham, s el van fújva a felhő, s fellobban a láng ... pár hónap múlva, vagy talán előbb, talpon lesz minden élő a művelt világban, s eget hasító robajjal fogják ostromolni a poklot" — a zsarnokságot. Nem így történt. Ö maga az utolsó sortüzet sem élte már meg. Ott veszett el valahol a csatamezőn. Azt sem tudjuk, merre és hol pihen. Olyan harc lelkesítő hős katonája volt, amelyet a világ legnagyobb lángelméi sirattak el. Olyanok, mint Ibsen és Heine. Korán jött forradalmár volt, akárcsak legnagyobb művének: Az Apostolnak főhőse: Szilveszter, akiben minden bizonnyal önmaga tükörképét rajzolta meg. Vajon érezte-e, hogy reá is mártírsors vár? Ki tudja. Jókai tudat arról, hogy amikor Buda bevételének örömünnepén pohárköszöntőjében ő azokat éltette, „akik ezután fognak meghalni a hazáért", Petőfi e szavakkal fordult hozzá: „Köszönöm, hogy én értem is ittál!" Az azonban minden kétséget kizáróan igaz — másfél század története igazolja —, hogy éltető, érlelő sugara volt a földnek, mint minden nagy szellem. Érlelte a földet, ezt a nagy gyümölcsöt, mint a napsugár a piciny szőlőszemet, hogy megérjen, és belőle az emberek világ végéig lakomázni tudjanak. Igen, azóta hozzá mérünk mindent: költői erőt, emberi becsületességet, hősi helytállást. Az ő mércéje szerint ítéljük meg szabadságharcunkat, sőt az ő szellemének megfelelően nézett reánk több évtizeden át a világ — talán-talán egy kicsit ma is. 11