Békési Élet, 1973 (8. évfolyam)

1973 / 1. szám - TANULMÁNYOK: - Elek László: Petőfi Sándor (1823-1849)

Egy új hazát, ahol ne légyenek Kiváltságok kevély, nagy tornyai, Sötét barlangok és denevértanyák, Egy új hazát, hol minden szögletig Eljusson a nap s tiszta levegő, Hogy minden ember lásson, s ép legyen. Harcos közéletiségét nem mérsékelhette, forradalom és szabadságharc iránti felelősségét nem altathatta el soha felesége, Szendrey Júlia iránt érzett mérhetetlen szerelme sem. Szerencsés házasélete volt. Júliában ugyanis, kiben „George Sand esze s Shakespeare Júliájának szive egyesült", nemcsak becsületes élet-, hanem lekesíteni tudó harcostársra, méltó szellemi partnerre is akadt. Kitartott mellette mindvégig, a siker vidám, önfeledt óráiban ugyanúgy, mint a politikai és katonai harcok legsúlyosabb napjaiban. Együtt gondolkodtak a március 15-i teendőkről, együtt szenvedtek a legszomorúbb, a legfájóbb bukás időszakában, a költő szülőföldjén, a szabadszállási választáson. Nem próbálta letéríteni soha elveinek törvényszerű útjáról, nem fékezte politikai nézeteinek kialakításában és kifejtésében, inkább szabad szárnyalást biztosított lángelméjének. Nem gátolta harctéri szerepvállalását. Megértette és tisztelte elveit, nem sértette, nem keserítette el, hogy az életét irányító két nagy eszme: a szabadság — szerelem alternatívájában a szabadságot becsülte többre. Pedig milyen mélyen, milyen határtalanul szerette Júliát! Hozzá írt verseiben véletlenül sem található formai azonosság, nincs egyetlen konvenció, egyetlen sablon sem. Az érzésgazdagság spontán áradása, a vallomás őszintesége, játékosság és szenvedély, lobogó vágy és élettársi felelősség hevíti őket. Az előbb említett két nagy érzés, Petőfi két éltető eleme, csodálatos békességben megfért egymás mellett. A szerelem erősítette a harci kedvet („az oroszlán legrettentőbb talán, midőn elvesztett párjáért búsul"), a csatazaj — ha lehet —, még gyöngédebbé tette szerelmi érzését, mert a Júliára emlékezés — hasonlóan a harctéren hallott pacsirtaszóhoz — arra figyelmeztette, hogy „nemcsak gyilkos eszköz, katona", hanem ember és költő is. Ezért írhatta feleségéhez az egyik leglágyabb, legfinomabb versét a csatazaj dörejének kísérőzenéjében: a könnyed dalt és az ódai szárnyalást, a természetleírás realitását és az elmélkedő, kontemplativ gondolatiságot összekapcsoló, szerves egységbe ötvöző, az erotikába hajló lágy szerelmi érzés őszinte tisztaságát szinte a törvény síkjára és rangjára emelő dalt, a létezés örömét sugárzó: Itt van az ősz, itt van újrát. Egyenes, határozott erkölcsű volt. Nem maradhatott honn, a családi tűzhely nyugalmas, enyhet adó melegében, amikor a bécsi udvarral összejátszó külső ellenség rátört a fiatal magyar szabadságra, és bekövetkezett, amit előre jósolt — eljött a vértenger. Ott volt a harcolók között, a legvéresebb csatatéren, a rajongásig szeretett hős lengyel tábornok: Bem oldalán. Ott, ahol kegyetlenül, „irtóztatón" aratott a halál. A kard lett a lantja, hogy megírja vele „legszebb versét", száz szívbe a halált. De csatázott verseivel és cikkeivel, lángoló eszméivel is, fényes bizonyságot adva arról, hogy a költőnek, a lantnak óriási hivatása, felmérhetetlen jelentősége van a harcok között is. Ahogyan egyik barátja írta róla, csak a félelmet és csüggedést nem ismerő 10