Békési Élet, 1973 (8. évfolyam)

1973 / 1. szám - TANULMÁNYOK: - Elek László: Petőfi Sándor (1823-1849)

A porszemet, mely csak magában áll, Elfúj a egy kis szellő, egy lehellet; De hogyha összeolvad, összenő, ha A porszemekből szikla alakul, A fergeteg sem ingathatja meg. Ezért szervezte meg a Tizek Társaságát, ezt a művészeti és politikai elveket tekintve nem egységes, nem homogén csoportot, amelyben a realizmus és romanticizmus, a plebejus demokratizmus és a liberális progresszió különféle árnyalatai egyaránt képviselve voltak. Mi tartotta őket össze mégis? Az, hogy közös volt bennük az újítás, a változtatás vágya, ,a társadalmi haladás akarása, a mesterkéletlen őszinte érzés szeretete és az álpátosz, a dagályossallangos irodalom gyűlölete. Petőfiben ekkor erősödött fel, ekkor izmosodott meg a forradalmi gondolat. Magányos lázadóból tudatos forradalmár lett. Metszőbbé, gúnyosabbá vált a hangja, és merész, magabiztos elviséggel, könyörtelen leszámoló dühvel rontott rá a haladás gátlóira, a nép ellenségeire. Mindenekelőtt a szellemi rabszolgák „helótanépére" - - a föld „legszörnyűbb zsarnokaira", a magyar nemességre, a táblabíró Magyarország konzervatívjaira és a gyűlölt, mindenkinél bűnösebb királyokra, eljutva az Akasszátok fel a királyokat szenvedélyes felhívásáig. Jól ismerte azonban a forradalom logikáját is, és nemcsak elavuló, korhadó eszményeket rombolt, hanem új oltárokat is emelt. Ostorozó, kemény hangú, feudalizmus ellenes verseinek finom ellenpontjaiként egyre-másra jelentek meg a polgári berendezkedésen is jóval túlmutató lelkes gondolatok, telítve a boldog egyenlőség korának közeli sejtéseivel és a forradalomvárás lázas izgalmával. Hol himnikus erejű vallomásokat írt a bujdosó és epedve várt szabadságról, hol a szabadság gyermekeként eljövendő szelíd szemű és szilaj kezű respublikáról, hol a méltó jogait kivívó népi erő diadalát zengte, központi tézisként a „Haza csak ott van, hol jog is van, s a népnek nincs joga!" elvet állítva. Forradalmi egyéniségének egyik legszebb vonása az volt, hogy nem rekedt meg soha a teóriánál. Nem volt az elmélet rabja. Nem politikai téziseket, nem mozgósító jelszavakat faragott rímbe — nem pártköltő volt. Mint egész ember és egész költő élte az életet, és így lett a szó legnemesebb értelmében pártos költő, aki minden modern, előrevivő eszmére érzékenyen reagált, és minden lényeges, napi politikai feladatot lelkesen felkarolt. Nem rettent vissza sem a nagy tekintélyű ellenfelek, sem a feléje tornyosuló veszélyek láttán. Megingathatatlan hittel küzdött a jobbágyfelszabadításért, a teljes egyenlőséget jelentő közös boldogságért, a Habsburg elnyomás leküzdéséért. Konkrét, népet felkaroló, megfontolt politikai programot adott az őt be nem fogadó új nemzetgyűlésnek — méltót a sajtószabadságot kivívó, a Táncsics börtönének ajtaját megnyitó március 15-e, a vér nélküli forradalom szelleméhez: Bármily erővel, bármily áldozattal, Bár mind egy szálig elvesztek belé, Hazát kell nektek is teremteni! Egy új hazát, mely szebb a réginél És tartósabb is, kell alkotnotok, 9