Békési Élet, 1972 (7. évfolyam)

1972 / 1. szám - Lakatos Pál: Adatok Békés megye délkeleti részének településtörténetéhez a honfoglalás koráig, különös tekintettel Nagykamarás és Medgyesegyháza községekre

A következő polgárháborúk idején az volt a rómaiak szerencséje, hogy Boirebistas is ekkortájt halt meg, hasonló körülmények között, mint római ellenfele. Halála után az egységes és hatalmas dák királyság részfejedelemségekre szakadt, amelyek nem jelentettek ugyan többé komoly veszedelmet a világbirodalom számára, rabló portyázásaik megszüntetését mégis megkövetelte az akkoriban tetőpontján álló Római Birodalom tekintélye. Augustus császár uralkodása idején i. e. 31 — i. sz. 14) több római büntetőhadjárat indult a dák fejedelmek ellen. Ilyenről értesülünk az uralkodó híres, kőbevésett politikai beszámolójából (Res gestae divi Augusti 30). A görög történetíró, Strabón pedig művének VII. könyvében a következő szavakkal emlékezik meg az egyik expedícióról: „A dákok földjén át folyik a Marisos a Dunába. E folyó mentén szállították a rómaiak a háborúhoz való felszerelést." — Ezeknek a büntetőhadjáratoknak az eredménye volt a marosvölgyi dákok megfékezése. Kétségtelen, hogy amikor a Maros körül ezek a harcok folytak, vidékünk elég súlyosan érezte hatásukat. Ami a dák régészeti emlékanyagot illeti, a tudomány állásfoglalása nem egészen egyértelmű. A szakemberek általában dáknak mondják azt a durva anyagú, formájában és technikájában szépnek egyáltalán nem nevezhető kerámiát, amely az ország keleti felében és Erdélyben fordul elő nagyobb számban, de szórványosan Budapest területén is megtalálható. Ilyent községeink határából egyelőre nem ismerünk. Legkésőbb az i. sz. első évtizedeiben új néptömegek jelentek meg a Kárpát-medencében. Feltehetően a rómaiak hívására költöztek az Alföldre az addig a Duna torkolatvidéke táján és a mai román síkságon lakó szarmata-jazigok. Ez a steppei lovas-nomád nép eredetileg a Fekete-tengertől északra tanyázott és újabban érkezett népek nyomása következtében kényszerült egyre nyugatabbra vándorolni. A kutatás mai állása szerint a jazigok első szállásterülete hazánkban a Duna-Tisza közének északi fele és az attól keletre eső vidék volt. A Tiszántúl délebbi részein csak az i. sz. II. sz. elején telepedtek meg. A széttagolt dák államocskák nem voltak elég erősek ahhoz, hogy a jazigok beköltözését megakadályozzák, de letelepedési területüket korlátozni tudták. Történeti forrásokból tudjuk, hogy a jazigok és dákok között a viszony mindvégig igen feszült volt, annál is inkább, mert az I. sz. végén ismét erőskezű uralkodó egyesítette a közel másfélszáz év óta részekre szakadt dákságot. Decebalus. ez az új király Boirebistas birodalmát szerette volna visszaállítani, aminek nem annyira az akkor még kevés számban itt levő szarmaták voltak az igazi akadályai, hanem a Római Birodalom nem tűrte a határán létrejövő erős államalakulatot. Ráadásul Decebalus ismételten támadta a rómaiak balkáni tartományait. Az összeütközés tehát elkerülhetetlen volt. Domitianus császár idejében, a 80-as évek végén azonban váltakozó szerencsével folytak a harcok, a császár végül is békét kötött a dák uralkodóval, anélkül, hogy sikerült volna végleg megtörnie hatalmát. 98-ban Traianus lett a rómaiak császára, aki elhatározta, hogy egyszer s mindenkorra leszámol a dák állammal. Két hadjáratot vezetett Decebalus ellen, és az eredmény az lett, hogy 106-ban a mai Erdélyt, a Bánát legkeletibb részét és Oltenia területét Dacia néven provinciává szervezte. — Traianus háborúi idején a jazigok a rómaiak szövetségesei voltak, mert 36