Békési Élet, 1972 (7. évfolyam)

1972 / 1. szám - Lakatos Pál: Adatok Békés megye délkeleti részének településtörténetéhez a honfoglalás koráig, különös tekintettel Nagykamarás és Medgyesegyháza községekre

azelőtt Decebalus nagy területeket vett el az Alföldön lakó szarmatáktól. Ebből viszont az következik, hogy amíg a rómaiak és a dákok harcai az Al-Duna vidékén és Dél-Erdélyben folytak, addig vidékünk a jazig-dák küzdelmeknek lett a színtere. A dák állam megszűnése után újabb terjeszkedési lehetőség nyílott a szarmata jazigok számára. Uralmuk alá hajtották a Tiszán túl élő kelta és dák eredetű népeket. Dacia nyugati határa, amely az erdélyi középhegység nyugati lejtőjén húzódott, az általunk tárgyalt területtől nem volt távol. Valószínűnek tartható továbbá, hogy a különböző irányból jövő népek és kultúrhatások a megerősített limesszel elzárt római határ mentén feltorlódtak, s ez a néprajzi kép erős változatosságát eredményezte. Nagy mértékben vonatkozik ez tájunkra, amely közel fekszik Dacia limeséhez. Itt azonban még egy körülményt kell tekintetbe venni. Ma már megdöntöttnek tekinthető ugyan az az elmélet, amely szerint a Bánát egész területe római provinciához tartozott, és a Maros mentén római limes létezett, mégis kétségtelen a folyó menti római lelet-előfordulásokból (feliratos kövek, legiobélyeggel ellátott téglák stb.), hogy a Maros mentét főbb pontokon megszállva tartották a rómaiak azért, hogy biztosítsák a Dunán túl levő Pannónia tartomány összeköttetését Dáciával. Községeink pedig a Marostól sem fekszenek túl nagy távolságra, tehát a római kultúrhatás kétfelől is megközelíthette. Mielőtt vidékünk szarmata leleteit ismertetném, néhány szót szeretnék szólni magáról a népről, amely több századon keresztül volt földünk lakója. A jazigok iráni eredetű nép voltak, a parthussal, perzsával rokon nyelvet beszéltek. Magyarországon persze nem folytathatták a lovas-nomád népekre jellemző hagyományos téli-nyári vagyis déli-északi legelőváltást, mint a déloroszországi síkságon, mert viszonylag kis területre szorultak. Mind az írott források (pl. a későrómai Ammianus Marcellinus történetíró), mind a régészeti leletek azt igazolják, hogy az Alföldön hamarosan megtelepült életmódra tértek át, kunyhóik, házaik voltak, Claudius Ptolemaios, II. sz. közepén görögül író földrajztudós néhány úti állomást is felsorol területükön. — Halottaikat elföldelve temették. A sírokból és a telephelyek hulladékgödreiből megismerhető kerámiájuk kétféle: gondos kivitelű, korongon készült, kelta hatást mutató edényművesség és a korongolatlan, durva, dák fazekakhoz hasonló kerámia. Nagykamaráson, a már említett kevermesi országút közelében a 20-as évek közepén szarmata sírleletek (gyöngyfűzér, karperec, fibula) és Marcus Aurelius császár (161—180) pénze kerültek elő szórványleletként. A közelben egy tűzhely tapasztásából pedig ilyen korúnak látszó edénytöredékek. A medgyesegyházi útépítés alkalmával századunk első felében egy 10 cm magasságú edény, egy bronzfibula és különböző színű és alakú üvegpasztagyöngyök láttak napvilágot. Ezek is sírmellékletek voltak, mégpedig a szarmata kor késői időszakából (i. sz. 270—350; Párducz M., A szarmatakor emlékei Magyarországon III Arch. Hung. XXX. Bp. 1950 48). A közvetlenül szomszédos Almáskamaráson, a falutól 1 km távolságra, nyugati irányban szarmata település nyomait figyelték meg 1958-ban. Vidékünk majdnem minden községében kerültek elő szarmata leletek: Medgyesegyházán, Magyarbánhegyesen, Kétegyházán, Dombegyházán. 37