Békési Élet, 1972 (7. évfolyam)
1972 / 1. szám - SZEMLE
rajzot általában. Eddigi vizsgálatai alapján értelmezni tudja (valószínűleg korántsem végérvényesen ...) a magyar néprajznak olyan kellően ki nem munkált fogalmait, mint a „kultúra", a „hagyomány" vagy a „nép". Ennek érdekében viszont bonyolult gazdasági-társadalmi folyamatokat jelentősen le kell egyszerűsítenie. A „hagyományos népi kultúrát" csak úgy tudja a paraszti társadalom mozgás-mechanizmusából levezetni, ha elfogad néhány „fikciót", olyanokat, mint: a parasztság azonos a „néppel", mely önálló kultúra hordozója, s ez a kultúrasémába sűríthető mechanizmus szerint hagyományozódik. Jól tudja persze Szabó is, hogy a „hagyományos népi kultúra" — fikció, de végiggondolva ezeket a fogalmakat, melyek eleddig a néprajz fundamentális részét alkották, arra is rájön, hogy elméletileg szükség van fenntartásukra, ha egzaktabb tartalmat tudunk nekik adni. A paraszti társadalom tevékenységi mechanizmusának sémáját levezetve arra törekszik, hogy ezt az új, pontosabb tartalmat kimunkálja. A társadalom néprajzi vizsgálatától azt reméli, hogy ha a paraszti kultúrát meghatározott szituációkban végzett tevékenységek láncolatának fogjuk fel, s a tevékenységet elemezzük részletesen (a tevékenység indítékát, a tevékenykedőt, az akciót és a produktumot egyaránt sokoldalúan megvizsgálva), a kultúra alapvető mozgástörvényeit ismerjük meg, s ezek a törvényszerűségek mind a „tárgyi", mind a „szellemi" jelenségekre érvényesek lesznek. A gondolati séma leegyszerűsített, vázlatos (s ezért szükségszerűen hiányos) bemutatása persze aligha ad választ arra, hogy miért tartjuk fontosnak ezt a könyvet. Nem a néprajzot „megváltó" új elméletet üdvözlünk, hiszen a „tevékenység" — a paraszti társadalom mozgás-mechanizmusát értelmezni hivatott fogalom — véleményünk szerint egyelőre éppolyan „fikciónak" tűnik, mint pl. a hagyomány fogalma. Egy új fogalom értelmét csak a konkrét vizsgálatok ad i látják meg. De az olvasó bizonyos fenntartásaitól függetlenül: feltétlen elisrr érést érdemel a szenvedély, ahogyan Szibó László a paraszti kultúra lényegét megismerni törekszik. Talán szokatlan, ha egy elméleti munka írójának szenvedélyes ügyszeretetére, bizonyításának lendületes voltára — tehát alkotáslélektani tényezőkre — hivatkozunk. Pedig Szabó László munkájának egyik értéke (— számtalan megfigyelési adata, kiváló szempontja mellet —) és példamutató erénye éppen ez. Regionális rész-témákal foglalkozók is megtanulhatják az ő példájából: az egész ismerete nélkül a rész-problémákat is csak a jelenség, s nem a lényeg szintjén lehet megragadni. Hogy a néprajzban milyen úton juthatunk el a jelenségtől a lényegig, ennek egyik lehetőségét munkálta ki a fiatal kutató legutóbbi dolgozatában. 180