Békési Élet, 1972 (7. évfolyam)

1972 / 1. szám - TÉNYEK, DOKUMENTUMOK, EMLÉKEK - Hunya István: A földmunkásmozgalom ateista nevelő szerepéről

muk által jobb ruhával fedhetik testüket. És mint Krisztus Urunk földrejötte előtt, az addig pogány rabszolgák, árusítják gyermekeiket. Az olyan anyák — mondta hangosabban — még szűkölkodésükben is gondoljanak arra, milyen nagy bűnt követnek el nemcsak maguk, hanem gyermekeik ellen is, ha lelkük legfőbb táplálékát, az istentiszteletet hanyagolják el a bizonytalan testi táplálék megszerzése reményében. Mondom nektek híveim, ilyen és hasonló cselekedetekkel ne vonjátok még jobban magatokra mindenható atyánk haragját. . . Mondta még tovább a főpap, de azzal is már úgy szíven ütött, hogy képtelen voltam a többit megérteni. Hát mondd, Pista, én meg a magamfajta családanyák vagyunk a bűnösek? Hétéves koromban voltam először libapásztor, azóta mindig dolgoztam. Imádkoztam. Kértem istent, könnyítse szegénységben való vergődésem. Férjem is, ha van munka, dolgozik. Nézd a kezem, csupa seb. A szóda marta így meg, két nap mostam a gazda Pintérnének. SO koronát adott, meg egy kis köcsög aludttejet. Ennyiből a négy gyerekkel egy nap se táplálkozhatunk rendesen. Ez a munkanélküli helyzet kényszerít engem is, hogy csak azért is, amiért őszig enni adna valamelyik gazda a gyerekemnek, oda adnám kondásnak ... Kicsordult könnyei elfojtották szavait. A mellette álló három asszony is törülgette szemét. Bennem is furcsa érzések kavarogtak. Sok panaszt hallottam már a főpapra. Legtöbb panasz, hogy durva, erőszakos a tanítókkal, óvónőkkel és általában mindenkivel, aki érintkezésbe kerül vele. Ilyen merészségre azonban nem gondoltam. Hallottam már, hogy felpofozta a sekrestyést, mert kevés pénzt szedett össze mise alatt a gyerekfejeket koppintó, hosszú, vékony botra kis csengővel felszerelt, piros bársony szentferenczacskóba. Két pofonnal magyarázta meg az idős embernek, hogy ha az a képmutató, aki elé odanyújtja a zacskót, egy csengetésre nem nyitja bugyellárisát, csengessen neki másodszor is ... Átgondolva a főpap hallott cselekményeit és a könnyektől is meghatódva kérdeztem: — Mit tesznek, hogy máskor úgy ne járjanak? Az asszonyok összenéztek. Sóhajtottak. Fekécsné halk-tétovázva kimondta; — Mondd meg, mit tegyünk? A kérdésre először magamnak tettem fel a kérdést: Mit mondjak? Ha egyszerűen azt mondom: ne menjenek többé templomba, kavargó lelkiállapotukban talán elfogadnák. De vasárnap, ha misére hívásra kondul a harang, bánnák <-•!hamarkodott gondolatukat és már az ördög csábítását éreznék benne. Felelet nélkül azonban nem engedhetem őket el: — Volt-e már valamelyikük olyan helyzetben, amikor úgy érezte, nem mondott igazat a pap? Pár pillanat gondolkodás után Óréné válaszolt: — Az már sokszor megtörtént velem. — Olyankor nem gondolt arra, amit Petőfi így fejez ki: „ahol pap emel szót, ott az igazság megfeszíttetik ..." — Gondoltam ... De hát isten tudja ... — Na, látják. Ezért van így, ahogy van. És ezért követhet el a pap bármit magukkal, meg általában a vallásos emberekkel, mert tudják: hiába tapasztalják, hogy nem mondanak igazat, mégis hiszik, a papok isten akaratából beszélnek és cselekszenek. Amíg az emberek így hisznek, addig a papok nyugodtan így beszélhetnek. Ök nem hiszik azt, amit a hiszékeny emberekkel elhitetnek. Vendégeim meglepődve néztek össze. Nem ők az elsők, akik lelkivilágába be kellett tekintenem, hogy lássam: teljesen vak-e még a hitük, vagy néha már látni próbál. Az egyszerű vallásos emberek érzékenyek. Minden szó hatása arcukon mutatkozik. És megtanultam már, hogy úgy adagoljam a vallás elleni bizonyítékokat, hogy az ne sértő, hanem meggyőző legyen. Vendégeim arcán sértődés nem mutatkozott. Tehát folytathattam: — Bizonyítani kívánom, amit mondtam: Néhány példa: „ötödik: ne ölj". Nem éppen a papok taníttatták ezt velünk, mint isten parancsait? Nos, a háborúban az isten nevében ők szentelték meg a fegyvereket és küldtek bennünket embert ölni? A hatodik, kilencedik parancsot ne is említsem. Nem marad titok, hány pa149