Békési Élet, 1971 (6. évfolyam)

1971 / 2. szám - SZEMLE

hozzászólásra kértek föl. Ez önmagában is olyan pozitívum, ami följegyzésre érdemes. Mikor érjük meg, hogy a Magyar Helikon, a Corvina és társai fordulnak szakemberhez azzal a kéréssel, hogy szokványos manipulációs dicséret helyett a valódi kis és nagy hibákra mutasson rá — okulásul a könyv mestereinek és a könyv barátainak, sőt a képzett bibliofileknek is. SZILÁGYI MIKLÓS : SZABADFALVI JÓZSEF: AZ EXTENZÍV ÁLLATTENYÉSZTÉS MAGYARORSZÁGON (Műveltség és Hagyomány, XII. Debrecen, 1970.) A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Intézete kiadványsorozatának legújabb kötete, az Intézet tudományos munkatársának, Szabadfalvi Józsefnek a munkája, a magyar — s különösen az alföldi — állattenyésztés történeti és néprajzi kutatásának legalapvetőbb elméleti és módszertani problémáit foglalja össze. Tájékoztat az állattenyésztés európai irodalmában fellelhető kérdésekről, segíti a magyar kutatás fő kérdéseinek tisztázását, s ezzel biztos alapot teremt a további kutatásokhoz. Szabadfalvi elsődleges célja módszertani jellegű: az állattenyésztéssel kapcsolatos tudományos szóhasználat fogalmi tisztázására vállalkozik. Ezzel együtt azonban az extenzív (külterjes) állattenyésztés jellegének, múltbeli jelentőségének, gazdasági szerepének meghatározását — vagyis elméleti értékű következtetéseket — is vállalnia kell. A könyv tehát nem regionális kutatások eredménye, mégsem érdektelen, ha e szélesebb horizontú (a magyar és európai kutatásokat szintetizáló, s a magyar állattenyésztést egyetemes perspektívában szemlélő) munkát ehelyütt is bemutatjuk. Eredményeinek figyelembevétele ugyanis előfeltétele annak, hogy a helytörténeti és regionális néprajzi vizsgálatok ideálisan kapcsolódjanak az egyetemes kutatásokhoz. Szabadfalvi abból indul ki, hogy a magyar néprajzi kutatás a tartásmódot jellemző kategóriaként használja a szilaj, jélszilaj illetve kezes tartás fogalmát, anélkül, hogy ezek jelentéstartalmát tisztázta volna. Pedig tartalmuk a különböző publikációkban meglehetősen esetleges, egymásnak ellentmondó. E fogalmak viszont — éppen homályos jelentéstartalmuk miatt — megalapozatlan elméleti következtetéseknek is forrásaivá váltak. A tartásmódokat a kutatók többsége evolucionista fejlődési sémába állította be, s az ún. szilaj tartási módot a nomadizmus megnyilvánulásaként fogta fel, s vagy „ősi" nomád örökségként, vagy a török hódoltság után újjáéledt nomadizmusként mutatta be. A történeti és néprajzi irodalom adatainak tüzetes kritikai elemzése s a maga gyűjtötte néprajzi anyag tanulmányozása arról győzte meg Szabadfalvit, hogy az ilyen következtetések az extenzív (külterjes) állattenyésztést általában jellemző jelenségek (mint pl. az építmények és a takarmányozás hiányos volta, illetve az állatokkal történő valamilyen formájú vándorlás) felületes és történelmietlen általánosításnak eredményei. Részletes elemzésekkel mutat rá, hogy az extenzív tartásmódot a természetes enyhelyek (dombok, folyóvölgyek, nádasok, erdők stb.) igénybevétele, illetve a nem szilárd falazatú, esetleg tető nélküli építmény jellemzi. Az építmények különböző típusainak — különösen az akolnak — történetileg is konkretizált leírása azt bizonyítja, hogy általában nem jellemző az ún. szilaj állattartásra az építmény-nélküliség, s különösen nem tekinthető nomádnak a szilárd falazatú épületeket nélkülöző tartási mód. A takarmányozással kapcsolatban az ún. passzív takarmá<383