Békési Élet, 1971 (6. évfolyam)

1971 / 2. szám - Krupa András: Fonó Tótkomlóson és környékén

Máskor máktörő mozsárba (maziar) vizet öntöttek, s odaadták a fiúnak: „Jankó, drv túto vodu". (Jankó, törd ezt a vizet.) Rosszabbul járt az, akit máktörésre kértek meg. Zavarba jőve, gyanútlanul a törővel (tik) a mozsárba ütött, s a kifröccsenő víz a szemébe csapott. A szégyentől vérvörösen ki akart rohanni, de a lányok elállták az ajtót, megcibálták, kinevették. Egyhamar nem támadt kedve a nagyfonóba járni. A legények megérkezése után már nem lehetett komolyan dolgozni. A táncra váró lányok tréfából kivitték a guzsalyt a konyhába a szabadkémény alá (koch), hogy ezzel is jelezzék: megunták a fonást. (Ezek a lányok legtöbbször úgy is vitték haza a szöszt, ahogy hozták.) A citeráslegény (tamburás) leakasztotta a szögről a citerát (tambory), az asztalra tette, és rázendített. A legények maguk is szerettek citerázni (tamburovaí), némelyikük maga fabrikálta össze citeráját, hegyezte ki lúdtollát. A fonóban — ha kedvük támadt — itt is, ott is, játszottak rajta, de egész estéken át való szórakoztatásra — különösen a táncos fonó időszakában — nem voltak alkalmasak. Jobban szerették és szívesebben mentek oda, ahol fogadott, jó citerás játszott, ö is a legények közé tartozott legtöbbször, nem volt hivatásos zenész, csak ügyesebben játszott a citerán, vagy valami oknál fogva nem táncolhatott (testi hibás volt). Ha nem volt meghatározott bére, és csak szívességből citerázott, a lányok akkor is kedveskedtek neki, hogy máskor is hozzájuk jöjjön. Pitvaroson zsebkendőt (rucnícok), cigarettára valót (na cigaretle) adtak neki, Nagybánhegyesen is mindig kapott valamit. Csanádalbertin az egyik fonóban gyerekkorában megsántult legény (tökindán esett keresztül, mikor tehenet űzött, s eltörött a lába) játszott a citerán. Énekelt is, hangulatot tudott teremteni. Fonónként általában csak egy citera volt, Tótkomlóson tollfosztáskor három citerán is játszottak. Legkedveltebb tánc a csárdás, a polka és a valcer volt. Azok a lányok, akik nem táncoltak, tovább fontak. Megszólták, aki csak viháncolt a legényekkel, nevettek rajta, hogy szétzilálják neki a szöszt, ugyanakkor irigyelték, hogy nem őket kérték fel, s nekik nem bántják a szép formájú bábjukat. A tánc közben és a szünetben folyt a játék, az ugratás, a tréfálkozás. Meséket már nem mondtak, a tréfás, vaskos, élcelődő történetek, versek, beugrató és kétértelmű találós kérdések rendszeresek voltak. Az alakoskodó játékok (lovasok, medvék, farsangi figurák) már ritkák e tájon (Békéscsabán többet gyűjtöttünk.) A legények lányugratása (gyakran egészen durva módon) állandó jelenség. A legáltalánosabb évődés az orsó-kiverés (vyrazit vreteno), az orsó ellopása. A fonállal teli orsót egyre nehezebben pörgette a lány, gyakran kihullott a kezéből. A legények csak erre vártak, felkapták és kiszaladtak vele. Leggyakrabban nem várták ki, hanem akit kiszemeltek magliknak, annak a kezéből maguk verték ki az orsót. Több legény a barátjával verette ki, mert az ütéstől elgurult, s egy másik legényé lett a zsákmány. A lány a legény után kifutott a konyhába, ahol csak akkor kapta vissza az orsót, ha megcsókolta a legényt. Ha tetszett neki, szívesen megtette, és gyorsan visszatért a szobába. Ha nem tetszett, megtagadta. Emiatt vita kerekedett, s ha erőszakos volt a legény, bosszúból kiszaladt az udvarra, s az orsóról a fonalat össze-vissza tekerte a fák ágaira. Ha sokáig volt kint a lány,,az ágy mögé dugták a guzsalyát. Súlyosabb ügy lett, ha a legény rugdalni kezdte az orsót, s a lány nem <243