Békési Élet, 1970 (5. évfolyam)

1970 / 3. szám - SZEMLE

asó), az Amicus könyvkiadóval, azaz Reiter Lászlóval, aztán Tevan Andorral, Sacelláry Páílal, Bíró Miklóssal, Keleti Art húrral, Kellner Istvánnal, akik mind­nyájan beírták nevüket a művészi könyv­kiadás történetébe. A Géniusszal, Hungá­ria Nyomdával, a Rózsavölgyi könyvkiadó­val s még tucatjával sorolhatnám a neve­ket. Ennek tudatában nem lehet azt állí­tani, mintha Kner Imrén kívül mások „Gutenberg míves hagyományát selejtes tartalmú, selejtes külsejű könyvek árada­tával alázták" volna meg, noha a nyomta­tott könyvnek, mint mindenütt, nálunk is csak kisebb része válik dicsőségére a gutenbergi alaposságnak. De ez nem lehet jogcím előző nemzedékek munkájának de­heroizáló lekicsinylésére. Ami pedig a kép­zőművészeti értelemben vett könyvet illeti, művészi ízlés, érzékenység és formaképzés tekintetében Keleti Arthur vagy Tevan An­dor még fölötte is állt Kner Imrének, bár a technikai-műszaki követelmények terén itthon senki fölül nem múlta s külföldi összehasonlításban is párját ritkította. E te­kintetben valóban „a könyv mestere" volt. S lehetett azzá nemcsak azért, mert saját nyomdával dolgozott, hanem mindama szakmai és emberi képességek révén, amikre a kötet bevezetője szépen utal. Le­hetett olyan erkölcsi jótulajdonságok ré­vén, amik személyiségét szinte egyedül­állónak bizonyítják, a szó abszolút értel­mében. Enyhén szólva vulgarizmus volna ré­szünkről olyat állítani egy valóságos tény­állást mindig alapvető követelménynek tartó Kner Imréről szóló tanulmányban, hogy kora magyar társadalmában ,.a ha­nyagság, a könnyelműség, a lelkiismeretlen munkavégzés jószerivel mindennapos volt". Kner Imre, mint a levelekből kiderül, erős kritikával illette a társadalom visszásságait, de sohasem általánosított. Ez nemcsak sértés lenne a munkásság, parasztság, ipa­rosság, értelmiség stb., stb., egyszóval a társadalmi osztályok becsülettel dolgozó rétegeire, hanem egyben stílushiba is. Hogy Kner Imre „tán még találna hibát, tán még haragra gerjedne egynémelyik gon­datlanul kiállított, nyomtatott könyvünk" miatt, ez igen valószínű, mindenekelőtt éppen e könyv kiállítási hibái miatt. Sőt számos egyéb miatt is. Hisz sokáig még nyomdája Kner-nevét is csak zárjelben lehetett lenyomtatni, később pedig kiváló kortársa, Tevan Andor nevének mellőzésé­vel adták vissza a köztudatnak, arnit Kner Imre, aki életében ötször kezdett újra min­dent, semmiképpen sem helyeselne, ha élne. Tőle olvashatók e kötetben ezek a sorok is: „Nagyon sokan tartják ugyanis forradalomnak mindazt, amit nem érnek fel ésszel, s annak tartják akkor is, ami­kor a forradalmiság éppen a legmélyebb eredetű konzervativizmust jelenti, mert ép­pen ez van soron." A múlt értékeinek meg­becsülése látszólag konzervatív gyakorlat, de látva azt a mérhetetlen tékozlást. ami a múlt értékei között folyik, igenis forra­dalmi jelentőségű, gondoljunk csak Lenin ezt igazoló tanítására az előző korszakok által fölhalmozott kulturális állományról. Ezért igazán szól a bevezető: „Nem bo­csáthatjuk meg magunknak, hogy 1945 után nem rögtön fogtunk hozzá hagyatékának megmentéséhez" (már ti. azok, akiknek hi­vatalból, magas tekintélyük révén erre módjuk lett volna. Nem árt tudni és emlé­keztetni arra, hogy néhány közéleti befo­lyással nem rendelkező, de felelősséget érző és a dologhoz értő „szegénylegény" mily eredményes munkát végzett a Kner­hagyaték föltárása terén, az értékállomány megmentése és tudatosítása érdekében). A korábbi mulasztást alig enyhíti az, hogy ,.az évek késlekedését jóvátettük" —, mert hiszen ezzel a kötettel Kner Imre szellemi hagyatékának még csak egy kis hányadát tettük hozzáférhetővé, a nyomda korszerű fejlesztése pedig a műhely-mun­ka Kner Imre-i jellegének föláldozásával járt, aminek e kötet kiállításbeli fogyaté­kosságai is kiáltó bizonyítékai. A hagyaték körüli tennivalók sokaságára a figyelmet ez a kötet újra fölhívja, pozitív értelmét tehát erről az oldalról is hangsúlyoznunk illik. Csak erős fenntartással állíthatják a kér­déssel tisztában levők azt, hogy művelődés­politikánk már mindenben megvalósította Kner Imre „álmait". Legkevésbé állíthat­juk ezt akkor, ha ismerjük Kner Imre ta­nulmányát 1919-ből, amelyben azt fejte­geti, hogy a forradalom után a kommunista társadalomban hogyan kell alakulnia a könyvkiadásnak és a szakemberképzésnek. — A levelek olvasása közben gyakran gon­dolunk arra. hogy Kner Imre bizonyára igen örülne annak, hogy mennyi olvasót és vásárlót ..neveltünk" a könyvnek, de an­nak már aligha, hogy csak ennyit nevel­tünk, s hogy ennyit is egyebek közt csak a könyvtári hálózat erőteljes fejlesztése 531

Next

/
Oldalképek
Tartalom