Békési Élet, 1970 (5. évfolyam)

1970 / 2. szám - Szilágyi Miklós: Hagyomány és közösség

parasztság is irracionális beállítottságú volt, kultúrája tartalmi meghatározásakor ezt a tényt ugyanúgy figyelembe kell vennünk, mint a falulakó parasztság esetében. Az elmondottaknak a város egészére való általánosításától mindenképpen óvakodnunk kell! Nem volt lehetőségünk egy-egy példaként idézett adat érvényességi körének teljes felderítésére, vagyis nem kérdeztünk utána más: 'alusias egységekben és minden társadalmi réteg tagjainál. Az etnikai, társadalmi és települési tagoltsága miatt viszont egyetlen jelenség vizsgálatakor sem lehet célravezető munka-hipotézis, ha a város egészére általánosítunk egy-egy adatot. Csak az etnikai-települési egységek külön részletvizsgálata után találhatjuk meg a közös és megkülönböztető jegyeket. (Kérdés pl., hogy az újabb eredetű „falvak" — Szentpálfalva, Ajtósfalva — nem „konzerválták-e" a paraszti kultúrát, vagyis az itt gyűjtött adatok vajon jellemzőek-e a városlakó parasztságra? Ezt a későbbi gyűjtéseknek kell eldönteniök.) Ez utóbbi megállapítás annak feltételezése, hogy a települési egységek kulturálisan is különböznek egymástól. Ezt sajnos a kutatások elégtelensége miatt nem tudjuk megfelelően bizonyítani. Bizonyításra vár viszont meg valami: valóban közösségként funkcionáltak-e az egyes falvak, alkalmasak voltak-e — mint közösségi keretek —• kulturális örökség hagyományozasára, a város integráló hatása ellenére is. A közösség természete leginkább a jellegzetesen kollektív, valamiféle csoport együttműködését feltételező szokásoknál figyelhető meg. Nyilvánvaló pl., hogy egy-egy gyermek-, vagy legényközösségnek már összetétele is tükrözi azt a közeget, melyben — spontánul, de a közösségtől meghatározottan — létrejött. Gyulán jól megfigyelhető, hogy az első világháború előtt (többé-kevésbé még a két világháború között is) etnikai-települési egységenként szerveződtek az ilyen kis-közösségek. Az Űjvároson a mostani 70 évesek gyermekkorukban még jártak kántálni. Karácsony estéjén és szilveszter este lámpagyútat után a kis gyermekcsoportok végigjárták a házakat, s bekopogtak az ablakon: „Szabad-e kántálni?" Ha igen volt a válasz, énekeltek, majd amikor beengedték őket, verset mondtak.

1

7 A háziak dióval, pénzzel ajándékozták meg a kántálókat. A köszöntők rendszerint nem lépték át a „falu határát", csak abban a községben mozogtak, amelyhez — mint közösséghez — maguk is, szüleik is tartoztak. A határok tiszteletben tartására különösen a legénycsoportok vigyáztak. Endogámikus tendenciát tükröz, ahogy az egyes város-részek legénycsoportjai fogadták (veréssel „büntették") a másik városrészbe udvarló legényt. Ezért ünnepi alkalmakkor ólmos kötéllel a derekukon, vagy olmosbottal, ólmospálcával mentek a legények az utcára. Ezek az etnikai-települési egységként szerveződő legényközösségek a két világháború között is funkcionáltak (igaz, ekkor már erősen átszínezték a települési egységeket a társadalmi hatóerők). A szokások egy másik csoportja (a dramatikus játéknak minősíthető kollektív tréfálkozások) szintén feltételezi az aktív közösség közreműködését. Az Űjvároson a disznótor központi eseménye volt a disznó „elsiratása". Az előénekes improvizált szövege részletezte a gazda nagy bánatát (kicsi korától dédelgette, árpával, moslékkal etette, felnevelte, az a kutya böllér 253