Békési Élet, 1970 (5. évfolyam)
1970 / 2. szám - Szilágyi Miklós: Hagyomány és közösség
mint a növekvő kereskedő-réteg etnikailag indiferens csoportjai maradtak, az iparból élőknek (annak ellenére, hogy a XVIII—XIX. század fordulóján már tekintélyes létszámú céhes iparos dolgozott a városban) nem a belváros, mégcsak nem is annak pereme volt a lakóhelye: az iparosok sohasem szakadtak ki etnikai közegükből, az agrár-városrészekben éltek. Gyula tehát — mint láttuk — nem tipikusan mezővárosi szerkezetű, még akkor sem, ha tanyafejlődése — az eddigi adatok szerint — nem tért el lényegesen a szabályostól. Következésképpen az „agrárvárosi egység" mint városi hagyomány nem lehet meghatározó jelentőségű, s különösen nem, ha tekintetbe vesszük a részletesen jellemzett etnikai hatóerőket, melyek a városi egység ellenében érvényesültek. Jogos tehát a kérdés: hogyan határozhatók meg a városi hagyományok? Amikor a mezővárosból várossá fejlődés mindig adott lehetőségéről szóltunk, Gyula igazgatási és kereskedelmi központ jellegét emeltük ki, mint eredendően városi funkciókat. Talán nem tévedünk, ha ebben a két tényezőben meghatározhatónak véljük a városi hagyományokat is. A városi igazgatási funkciónak elsősorban tudati vetülete érdemel figyelmet, hiszen az igazgatás adminisztrációja más társadalmi szférában és a város társadalmától elszigetelten egzisztált. A „megyei város" öntudatának — napjainkban is érezhető — számtalan megnyilvánulása abban összegeződik, hogy Gyulát nem a megyei adminisztráció tette várossá, éppen ellenkezőleg: azért alakult ki itt a megye székhelye, mert hosszú ideig az egyetlen város volt a megyében. Az öntudat ilyen megnyilvánulásait aktív történeti hagyományokkal igazolja a közfelfogás. Rendkívül széleskörű (és etnikumtól független!) pl. a várhoz — a város jelentőségét mintegy szimbolizáló objektumhoz — kapcsolódó mondakör, mely jellegzetesen városi töltésű: a vár rendkívüli jelentőségének hangsúlyozása a városnak a török időkből eredő szerepét és ezzel bizonyos városi kontinuitást szándékozik bizonyítani. A néphagyomány városiasan átszínezett törökkori (várhoz, alagúthoz, kincshez fűződő) mondái a XIX. század közepétől — a helyi történetírás aktivitásának hatására — olvasmányélményekkel keveredett, e keveredés azonban korántsem eklektikus: a laikus várostörténet egybeötvözte a néphagyomány, a ponyvái eredetű félnépi historizálás és a (sokszor naiv) történetírás tényeit, de csak azokat a vonatkozásokat, melyek a város jelentőségét, vitathatatlan hegemóniáját bizonyítják. Valószínű egyébként, hogy a városi öntudat különösen akkor aktivizálódott, amikor hegemóniája már nem volt egyértelmű: Békéscsaba fokozatosan kifejlődő forgalmi és gazdasági központ jellege s gyorsabban szaporodó népessége miatt már 1920 után kérdésessé tette az „egyetlen város — szükségszerűen megyeszékhely" tartalmú városi tudatot. A „megyeszékhely-öntudatot" mégsem lenne helyes mindenestül újabbkori — a hegemónia veszélybe kerülésekor különösen előtérbe jutott — tudati tényezőnek felfogni. Gyula feudalizmuskori forgalmi központ jellege olyan realitás, melyre ráépülhetett — és rá is épült — a városi tudat, függetlenül megyeszékhely voltától és városiasságától. A gyulai vásárok szerepét, jelentőségét jól ismerjük az eddigi kutatásokból. 1 0 Nyilvánvaló, hogy az Alföld és a hegyvidék találkozásának közleke5 249
