Békési Élet, 1970 (5. évfolyam)

1970 / 2. szám - Dr. Banner János: Dr. Banner Benedek emlékének

A néprajzi tanfolyam elvégzése után megtett tizenháromezer kilométeres szárazföldi és vagy kétszerannyi vízi út egy részéről számol be, hevenyészett naplója, jegyzetei alapján, amelyeket Mandzsúriában csinált. Nem követjük az utat, pedig nem volna értéktelen legalább is a néprajzi vonatkozásokra itt is felhívni a figyelmet. Miközben ez utóbbi — és máshoz tartozó munkái készülnek — más morzsák is esnek le a gazdagon terített asztalról a néprajz számára, de most már a céhen belül. Ír az Ethnographiába, békési jegyzeteiből „Menyasszonyködmön" címen (1923—24. 40. 1.) kisebb cikket. Ugyaninnen „Széljegyzetek Kertész Manó: Szokásmondások című könyvének egyik lapjához" címen ír a „motoz" szó békési értelmezéséről (1926. 39. 1.) és hosszú időre utolsó cikkként már ásatásáról számol be: „Középkori gölöncsér kemence Békéscsabán" címen (1935. 69—73. 1.). Aztán ezen a téren egy darabig elhallgat, de velem együtt foglalkoztatja a csabai múzeum szlovák háza felépítésének a gondolata, de ehhez támogatást természetesen nem kaphatott. Hogy a múzeumnak milyen mulasztása volt ezen a téren, arról jobb nem beszélni. Ez lehetett volna nálunk — a megyében — az első Skanzen. Néprajzi érdeklődése egy percre sem szűnt meg, de több alkalom kínálkozott a rokon szak, a régészet — a földalatti néprajz — művelésére. De csak kis részben Békéscsabán. Lelkesedéssel és kitartással kapcsolódott be a szegedi egyetem ásatásaiba. 1925től, eleinte egy-két napra, később — már leánygimnáziumi igazgató korában — egész szabadsága idejét a hódmezővásárhelyi tanyán töltötte, nem is csak mint szemlélő, hanem lelkes és fáradhatatlan munkatárs. Bökénytől (1925) Fehértóig (1943) ott volt mindenütt s valóban nincs az Alföld íratlan történetének olyan korszaka, amelyiknek emlékei feltárásánál ne segített volna. Valósággal beletartozott abba a munkaközösségbe, amely Hódmezővásárhelynek olyan értékes régészeti múzeumát 1929—1944 közti munkájával megteremtette. A békéscsabai múzeum munkájába való bekapcsolódás nem ment könynyen. Talán részben presztízs kérdés, részben féltékenység, részben a mindent mindenkinél jobban tudás tipikus kisvárosi kórtünete volt az oka. Aki belelátott a múzeum elavult rendszerébe, mindezt könnyen megérti, anélkül, hogy egyébként érdemes emberekről kritikát akarna mondani. Pénz csak képek vásárlására volt. Hogy valóban azt vették-e, amit kellett, s valóban érdemes lett volna, nem tudom eldönteni, nem értek hozzá. Pedig éppen Békéscsabán, ahonnan — hogy példát említsek — egy Vidovszky Béla egyre magasabban ívelő pályája elindult, könnyű lett volna olyan tanácsot kapni, amelynek meghallgatása után —• az állami letéteken túl is — értékesen gyarapodott volna a múzeumi, nagyobb részben a városháza tanácsosainak, polgármesterének szobájában meghúzódó képtár új szerzeménye. Dísz volt valamennyi, de a múzeum célját valóban nem szolgálta. Szerencsétlen gondolat volt az Auróra-kör és a múzeum vadházassága. Igaz, hogy az Auróra zenei, részben irodalmi kultúrát teremtett Csabán, de háttérbe szorított pusztuló néprajzot, félredobott régészeti leletet, pedig ezekből lehetett volna rekonstruálni a helyi kultúra múltját, s ennek megmentése után továbbépíteni az újat. De hát amaz nagyobb port vert fel, emezekkel pedig hivatalo238