Békési Élet, 1970 (5. évfolyam)

1970 / 1. szám - TÉNYEK, DOKUMENTUMOK, EMLÉKEK - Fülöp Károly: Emlékeim Sinka István pályakezdéséről

EMLÉKEIM SINKA ISTVÁN PÁLYAKEZDÉSÉRŐL Sinka Istvánt, a Sárrét tavaly nyáron elhunyt nagy költőjét szoros kötelékek, meleg kapcsolatok fűzték Péter András szeghalmi iskolájához. Nemcsak János fia volt nyolc éven át kedvelt tanítványunk, hanem őt magát is mi indítottuk el pályáján, s tettük az ismeretlen juhászlegényt, ha nem is az egész országban, de vidékünkön a Sárréten ismert költővé. Első kötetét a „Himnuszok Kelet kapujában" címűt én rendeztem sajtó alá, s most, hogy pályája halálával lezárult, talán nem lesz érdektelen indulása körülményeire visszapillantani. Emlékeimben közel négy évtized távolba kell visszatekintenem. Olyan négy évtizedbe, amely tele volt világrengető eseményekkel, viharokkal, melyek porszemként sodortak engem is, nemcsak őt a Végzet előre sose sejthető akarata szerint erre-arra az élet útjain. Nincs kizárva tehát, hogy itt-ott apróbb tévedéseimet kell majd korrigálnia egy nálam jobb emlékezőtehetségű valakinek. Mégis nekivágok emlékeim felújításának és lerögzítésének, mert meg vagyok győződve arról, hogy adataim hasznos építőkövei lesznek egy majdnem bizonyára megszülető Sinka-monográfiának. A harmincas évek elején hallottam először a Sinka nevét egy Sebes-Körösben fürdő társaságban. Ekkortájt divatba jött a körösi strandolás Szeghalmon. Biciklivel jártunk ki ä Vésztő felé vezető országúton a Körös hídjáig, s ott a gátőr lakása szomszédságában kellemes órákat töltöttünk a hűvös hullámok között a nyári délutánokon. Rajtam és feleségemen kívül rendes napi fürdőpartnerek voltak Nagy Miklósék, dr. Ikrich Arnold közjegyző, dr. Tóth Béla főszolgabíró és felesége s néhány, nyáron is itthon tartózkodó kolléga, akikkel fürdés közben itt-ott jóízű anekdotákkal kevert vitákat folytattunk egyéni és világproblémákról. A strandolok köre rövidesen vésztői lakosokkal is kibővült. Számomra a legérdekesebb látvány Gönczy Béla ottani református lelkész volt, aki szinte fantasztikusnak mondható óriási méretű kövér testét látható élvezettel hűsítette a folyócska habjaiban. Közben elmélyedve beszélgetett igazgatónkkal, aki a Gönczy által kiadott egyéni egyházi jellegű lapnak nemcsak munkatársa, hanem kiadóhivatali intézője is volt. A lapot ugyanis Tóth Imre szeghalmi nyomdász nyomta, Nagy Miklós pedig a korrekció és postázás munkáját végezte, persze baráti szívességből, így aztán érthető, hogy minden találkozásunkkor bőven akadt megbeszélni valójuk. Egy ilyen fürdés-közi beszélgetés során ütötte meg a fülemet Gönczy Béla néhány mondata. Sajnos nem tudom szószerint idézni egyiket sem, hiszen az azóta eitelt eseménydús évtizedek sok mindent kitöröltek emlékezetemből. A lényeg azonban ez volt: Te Miklós, van Vésztőn egy rendkívül érdekes ember. Szolga a kaszinóban és különleges verseket ír. Nekem néhány verse nagyon tetszik. A szerencsétlen embernek apró gyermekei vannak, s havi 9 (kilenc!) pengő a fizetése. No meg az a kevéske borravaló, amit kap sörkiszolgálásért, kugliállításért és egyéb apró szolgálatokért. Még szerencse, hogy a kaszinó épületében van egy kis szobája, amiért nem kell fizetnie semmit. Nagy Miklós nemcsak kitűnő matematikus—fizika szaktanár, hanem szinte a polihisztor színvonalán álló általános érdeklődésű ember lévén, tudtam róla, hogy a költészetnek is alapos imerője és barátja. Csöppet sem csodálkoztam tehát, mikor így válaszolt: Hozzál el ezekből a versekből hozzám néhányat, had lássam én is, milyenek. 155