Békési Élet, 1969 (4. évfolyam)

1969 / 3. szám - SZEMLE

ennek a folyamatnak, amelybe különböző elvándorlásra késztető okok miatt a Békés megyében letelepedett szlovákok is bekapcsolódtak. Ján Sirácky bevezető tanulmányában (Slovenské osídlenie vo Vojvodine) a magyar és a német telepítéssel párhuzamosan tárgyalja a szlovák telepesek útját, de a hangsúlyt természetesen az ő letelepedésük első éveinek a történetére helyezi. Békés megyeieket már az első bácskai szlovák telepes községekben is találunk. Így az 1745-ben benépesített Petrovác községbe érkeznek néhányan a megyéből, majd ugyancsak a bácskai Kiszácsba és Glozsánba. A bánáti Párdány, Bánátkomlós, Tótaradác, Kovacsica községek telepeseinek egy részét zsintén Békés megyéből jött szlovákok alkotják. A Szerémségbe érkezők között Sirácky nem említ megyebelieket, de ismeretes, hogy például Csanádalbertiről, melynek lakosai egy hányadát Békés megyei kirajzók képezik, 1863-ban sok család a Szerémségbe költözik. (L. Bernula Mihály — dr. Tamasi Mihály: Csanádalberti a szocialista mezőgazdaság útján, a község telepítésének 125. és a tsz megalakulásának 20. évfordulóján, 1968.) Egyébként Sirácky tanulmánykötetében (St'ahovanie Slovákov . . .), melyet a Békési Élet 1967. 3. számában ismertettünk, a pitvarosiaknak 1900-ban nagyobb számban történt szerémségi letelepedéséről is említést tesz. A mozgalmasság, a vándorlás okát több tényező határozta meg: A földesúrral vagy a kincstári birtokkal kötött megállapodás szigorú, nemegyszer embertelen követelményei, az állami adóterhek éppúgy, mint a szűkülő és korlátozott megművelhető földterület, a lakosság rohamos szaporodása, vagy a szabad költözködés lehetősége és a 3 éves adómentesség kihasználása, amelyekről Fügedi Erik is részletesebben szól Békéscsaba újratelepítése (Békési Élet, 1969. 1. sz.) című tanulmányában. Az egész letelepedési folyamat nem egy esetben rendkívül bonyolult volt, és súlyos áldozatokat kívánt. Hadd említsünk minderre csupán vázlatosan egy jellemző példasorozatot: 1782-ben nagy csoportban telepedtek le Bánátkomlóson Nógrád, Hont, Pest és Békés megyei szlovák lakosok. Mivel nem voltak megelégedve a földesurukka), nehéznek tartották a terheket, hat év múlva átköltöztek egy másik községbe, onnan, egy év múlva, 1789-ben a torontáli Sztamorára, majd pedig 1806-ban Nagylakra. De Nagylakra irányította a csabai, szarvasi, mezőberényi stb. telepeseken kívül a pécskai kamara a szűk határral rendelkező, túlnépesedett tótkomlósiakat is, akik korábban a kedvezőbb lehetőséget nyújtó pitvarosi pusztát igényelték, de nem kapták meg. Nagylak lakosságának szaporodása azonban újabb kirajzást követelt alig másfél évtizeden belül. Így mégis sikerült egyrészüknek letelepedni és községgé szerveződni a pitvarosi pusztán. A 40-es évek elején a pitvarosiak viszont az úrbéresítésért folytatott harcukban szembekerültek a kamarával, melynek az lett a következménye, hogy határukat harmadára csökkentették. (L. újabban: OUvai Ferenc: Pitvaros telepítése és küzdelme az úrbcresítésért, Szántó Kovács Múzeum Évkönyve, Orosháza. 1963—64.) Mindez érthetővé teszi, hogy a pitvarosiak, a tótkomlósiak a belső vándorláson túl, 1898-ban és 1909-ben Bulgáriába is bocsátanak ki rajokat (Sirácky: St'ahovanie Slovákov ...). Az elvándorlást a súlyos aszályok és az ezzel járó éhínség, kilátástalanság is ösztönözte. Emiatt próbálnak szerencsét a Szerémségben 1863-ban a csanádalbertiek, ez készteti azt a 103 békéscsabai tanyasi szlovák családot, hogy 1844-ben dohánykertészként megalapítsák Ambrózfalva községet. (Bernula Mihály: Ambrózfalva gazdasági és politikai fejlődése, 1969.) A tanulmánykötet tartalmazza a lakosság foglalkozási ágainak, a lakosság társadalmi rétegződésének és ennek társadalmi és gazdasági kihatásainak részletes elemzését, sokoldalúan mutatja be a jugoszláviai szlovákság étkezési formáit, szokásait, népi építkezését, népviseletét, a családi életmódot és szokásokat. A népélet minden mozzanatát komplex módon a társadalmigazdasági fejlődéssel kölcsönhatásban vizsgálja. Gazdagon támaszkodik a magyar néprajz-, történettudomány eredményeire. Ami számunkra különösen érdekes, az az, hogy a majdnem közös vagy azonos területről való származás, a fentiekben is érzékelhető természetes vagy kényszerítő lakosságkeveredés, a kulturális-, vallási azonosságok a hosszú évtizedek alatti különélés ellenére is olyan befolyásoló tényezők, amelyek miatt a Vajdaságban élő szlovákok népi kultúrájának Bednárik által prezentált adatait nagyon sokban rokonnak, sőt azonosnak érezzük a Békés és Csongrád megyében élő szlovák nemzetiségű lakosság néprajzi elemeivel. Noha részletes és sokoldalú feldolgozásuk nincs, csupán néhány résztanulmány áll rendelkezésünkre, tehát ez a megállapítás inkább intuitív megsejtés, mégis: megfelelő szintű tudományos összehasonlítás minden bizonnyal ki-