Békési Élet, 1968 (3. évfolyam)

1968 / 3. szám - KIÁLLÍTÁS - Dr. Pogány Ö. Gábor: A XI. Alföldi Tárlat

tott a rendezők rendelkezésére. Hézső Ferenc három vidám lelkületű, ám nagyszabású festményét hozta el Csabára. Az újabb sorványból Erdős Péter is derekasan állt helyt Vásárhelyért. Fejér Csaba bravúros technikája itt is megállította a nézőt, mintahogyan Füstös Zoltán, Lelkes István két-két festménye sem hagyható említés nélkül. A nyolcvanöt esztendős Kovács Mári jelenlétét nyugtázni nem elég a formális kegyelet, mindhárom olajképe a legfrissebb, legromlatlanabb festői gesztusok mellé tehető. Szurcsik János is kitett magáért. Közelmúlt termésének két remekével állított be. az „Utazók"-kal és az „Udvar"-ral. Az utóbbi az újjászületett alföldi festészet legellenállhatatlanabb érvei közül való arra vonatkozóan, hogy az igazi aktualitás még most se függetleníthető a régi portáktól, a vizuális sommázat nem történhet kizárásos alapon, mert nem biztos, hogy toronyházban lakik az isten. „Meghalt a falu, éljen a falu!" A trónöröklés akkor biztat, ha kritériuma világnézeti indíttatású, mert nem elég a külföldi folyóiratokból kimásolni az extravaganciát. Szurcsik János új korszakát rajzai fémjelzik előnyösen. A békéscsabai kiállításon öt lapja volt látható, mindegyik művészi értékű híradás az életismeretről és az emberszeretetről. A szolnokiak nevében Baranyó Sándor és Simon Ferenc köszöntötte a Tárlatot, mindketten jól sikerült művekkel. Baranyó Sándor „Táj" című festménye téli kép ugyan, a hófödte udvar festői nagyvonalúsága láttán mégis melege lesz annak, aki ezeket a vastagon felrakott ellentétes színeket nézi. Simon Ferenc ,,Diogenes"-e pompás ötlet terméke, egy hatalmas kavicson kis ólomemberke kapaszkodik fel, hogy lámpásával belevilágítson a tárlatlátogató Gulliverek szemébe. A szegediek szereplése vetekedett a vásárhelyiekével. Fontos Sándor, Cs. Pataj Mihály java alkotásaival erősítette a Tárlat hírnevét. Vincze András fametszete a folklorisztikus példabeszédek dialektusában játsza meg a célszerű szegények morgolódó humorát. Tóth Sándor a tőle megszokott ízes kalligráfiával oldott meg újból egy sorozat érmet. Ugyanígy a debreceniek részvétele is imponálóan hatott. Bíró Lajos nagy feszültségű festőisége megfért Félegyházi László ki-kihunyó fénysugarakat reveláló pasztelljeivel. Józsa János, Móré Mihály, Szabó László a garancia arra, hogy Debrecen ma már a modern grafikának is otthona. A fővárosba kerültek közül Schéner Mihály is a népművészet korszerű transzpozíciójával kísérletezik, s már el is jutott a magyarkodás fonákjáig. Ezt az utat választotta a grafikában Ravasz Erzsébet is. Legmegbecsültebb hazai képzőművészeink egyike, Kass János fontosnak ítélte közvetlenül is bemutatkozni a békéscsabai közönség előtt, öt lendületes rézkarcával csatlakozott a grafikai anyaghoz. Kiss Nagy András vagy tíz bravúrosan traktált érmével bűvölte el a „kisművészetek" kedvelőit. Rácz Edit pedig a portrészobrászat népszerűsítéséhez járult hozzá. De jött üzenet távolabbi országrészekből is; Lóránt János Salgótarjánból, Szily Géza Tolnából jelentkezett. Növekszik az Alföldi Tárlatok gyűjtőterülete. Képzőművészeti közműveltségünk érdekében csak azt lehet kívánni, legyen mind hatékonyabb a Békés megyeiek műpártoló ambíciója. Dr. Pogány ö. Gábor 8* 387