Békési Élet, 1967 (2. évfolyam)
1967 / 1. szám - ISMERETTERJESZTÉS - Szilágyi Miklós: A múzeum sajátos ismeretterjesztő feladatai
tfMCRCTTERJCftTty A MÜZEUM SAJÁTOS ISMERETTERJESZTŐ FELADATAI A múzeumoknak a közművelődési rendszerünkben elfoglalt helyét hivatalos dokumentumok és elméleti-, módszertani tanulmányok sora tisztázta, s ezek után fölöslegesnek tűnhet, ha az adott témáról, illetve ennek speciális vonatkozásáról — a múzeum és az ismeretterjesztés viszonyáról — ismételten szólunk. A nyugvópontra jutott eszmecserék, a félreértésektől és félremagyarázásoktól korántsem mentes viták újrakezdésének valóban nem lenne értelme most, amikor a múzeumok gyakorlati munkájában mánd határozottabban rajzolódnak ki ezeknek az elméleti és módszertani állásfoglalásoknak a tanulságai. Mégsem haszontalan az adott kérdés-csoport ismételt végiggondolása, még akkor sem, ha — a kialakult álláspontok összefoglalását célul tűzve — szándékosan tartózkodik e cikk írója akármilyen részletkérdésben kinyilvánítandó különvéleményétől. Nem haszontalan azért, mert a viták tulajdonképpen a múzeumiok belső ügyeként zajlottak (— így ítélték ezt a népművelés, az ismeretterjesztés vezető szervei is ... —), és a hivatalos dokumentumok sem jelölték ki a múzeumi ismeretterjesztés helyét az ismeretterjesztő intézmények, szervezetek rendszerében. E dokumlentumok is csak általánosságban foglalkoztak a múzeumok népművelési funkcióival — melynek az ismeretterjesztés csupán egyik területe —, s különösen az ismeretterjesztés aktivistái körében nem tudatosították, hogy milyen eszközökkel, milyen sajátos ismeretterjesztési formákkal járul hozzá a múzeum az egységes művslődéspolitikai célkitűzések eléréséhez, hogyan segíti és mivel egészíti ki a „klasszikus" ismeretterjesztő formákat. A fenti kérdések tisztázásának elmaradása jelentős mértékben annak is következménye, hogy a „bel-ügyként" kezelt vitákat, s az ennek nyomán megélénkült múzeumi tevékenységet a népművelésben érdekelt más intézmények vezetői és aktivistái jóindulatúnak szánt vállveregetéssel kommentálták: jó, jó, csináljátok, úgysem csináltatok eddig semmit, minket azonban hagyjatok ki a játékból... Az ilyen végletes megnyilatkozások természetesen korántsem általánosíthatók, de a több elismerést és kisebb mértékű különállást tartalmazó vélemények megfogalmazói is abból indulnak ki, hogy a múzeumok hasznosságát, életképességét — tehát létét! — a társadalmi igények megkérdőjelezték, s tulajdonképpen ebben a kényszerhelyzetben kerestek új lehetőségeket. Nyilvánvaló, hogy az ilyenfajta félreértések, téves következtetések a tények nem-ismerésével és a múzeumok speciális helyzetének figyelmen-kívül hagyásával függenek ösisze. Egyrészt tudomásul kell venniük a fenti vélemény 92