Békési Élet, 1967 (2. évfolyam)

1967 / 1. szám - TÉNYEK, DOKUMENTUMOK, EMLÉKEK - Horváth József: A középiskolai idoralomtanítás reformjának első esztendeje egy Békés megyei felmérés tükrében

BÜCSÜ KOHAN GYÖRGYTÖL* (Gyulavári, 1910. február 21. — Gyula, 1966. december 16.) Szűkebb és tágabb közösségek, a Magyar Képzőművészek Szövetsége Délmagyarországi Területi Szervezete, Csongrád megye, Hódmezővásárhely város végső tiszteletadásra szóló megbízása és negyedszázados töretlen barátság hozott ide, állított sírodhoz utolsó búcsút venni, drága Gyurkám. Megrendültség és fájdalom hat át ezekben az órákban és percekben. Elmúlásod akkor is tragikus, ha csak a statisztika rideg világának számaira gondolok. Az átlagos emberi életkor hetven év közelében jár, és íme rendhagyóan, 56 évesen befejeződött életed. De hiszen rendhagyó, rendkívüli volt egész életutad, melyben fájdalom és biztatás, elkeseredés és remény, csüggedtség és felemelkedés egyként megtalálható. Sok keserűség és fájdalom, kevés nyugalommal saját magadnak, erőt adó példakép és tanulság számunkra. Fájdalmas, hogy életed több évtizede nemcsak a nyugodt alkotó munka feltételeit, de gyakran az elemi szükségletek emberi szintjét is nélkülözte. Nem a napokon át visszatérő krumplipaprikás, a lyukas cipő, az ugyan mindig tiszta, de gyakran foszló ing volt a legkeserűbb gond, a legmarcangolóbb fájdalom, hanem annak a tudata, hogy az emberekhez, a széles tömegekhez szóló művészetedre nem tart igényt a közösség, a társadalom, hogy majd tíz éven át nem tudtál kapcsolatot teremteni műveid címzettjeivel. Ez az érzés a lét kicsinyes napi gondjánál is keserűbb volt. őszinte és kemény szavak ezek, de őszinte és kemény voltál magad is. Elemi kötelességünk, tartozásunk veled szemben, hogy az általad oly hőn szeretett és keresett igazsághoz hűen szóljunk erről most is. És arról is természetesen mindezek mellett, ami csodálatunkat váltja ki. erőt ad számunkra és felemel bennünket. Arról, hogy mégis minden kicsinyesség, gáncs ellenére volt erőd, önmagadba vetett hited dolgozni tovább. Nem dobtad el ecsetedet, nem lökted félre palettádat, hanem sorra alkottad belső feszültséggel teli, drámai műveid sorát. Elszánt következetességgel raktad egymás mellé tízesével, sőt százasával viasztemperáid, grafikáid, legtöbbjüket senkinek sem mutatva, bízva, hogy egyszer kiállító termek falára kerülnek majd. A bizonytalanság, a kilátástalanság és a megaláztatások sora sem roppantott össze Kohán György, ez sorsod fájdalma mellett a nagy biztatás és példakép a jövő számára. *A búcsúbeszéd a művész temetésekor, 1966. december 18-án, Gyulán hangzott el. 137