Evangélikus Gimnázium, Békéscsaba, 1936
é érzését, lelkesedését át tudta önteni tanítványaiba is. Szigorúan megkövetelte diákjaitól, hogy beszédjükben, írásukban magyarosak legyenek, példát nyújtva erre nekik előadásaiban, tiszta magyarsággal írott műveiben. Latin tanításában nemcsak az ókor remekműveinek szépségét akarta érzékeltetni, de fordításaikat jó alkalomnak látta a magyar stíluskészsség gyakorlására is. Szaktárgyain kívül sok éven át tanított számtant, fizikát, filozófiát s ha szükséges volt hosszabb helyettesítésre, készséggel vett át bárminő tárgyat és fáradságot nem sajnálva, beledolgozta magát az újonnan vállalt munkakörbe. A gyakorlati paedagógián kívül kedvvel foglalkozott az elméletivel is. Az újabb irányzatokat folyton tanulmányozta s a maga lelkén átszűrve, alkalmazta is. A tanárkari értekezleteken előadott paedagógiai tanulmányai mindnyájunknak okulásul, követendő példaképül szolgáltak s a tanári s egyéni és közös munka színvonalának emelésében lényeges tényezők voltak. Nem volt önző — csak a maga szakjával törődő paedagógus: a többi szaktárgyak tanításának javítására irányúló újításokat is megértéssel fogadta s igazgató korában bölcs tanácsaival és ha kellett, bőkezű szertár-általánnyal támogatta. Az iskola gazdag fizikai, természetrajzi, chemiai, modern filológiai felszerelése mutatja, hogy át- érezte a haladó kor követelését: többet ugyan, de könnyen, érthetően, kézzelfoghatóan adni a tanulónak. Ezért támogatta a fizikai gyakorlatok bevezetését, indítványozta a természetrajzi-che- miai-biologiai gyakorlatokat s mindet ellátta bőséges felszereléssel; szorgalmazta a gramofon használatát a modern nyelveknél. Kiváló zongorát vett az összegyűjtött pénzből. Nemcsak eredményes tanítója volt azonban az ifjúságnak, hanem példaadó nevelője is. A kötelességteljesítést nemcsak megkívánta, de ebben és a pontosságban mindenkor előljárt. Nevelő hatásának főereje mégis szívjóságában volt. Mindegyik tanítványával szemben mindig — még dorgáláskor is — nyájas és kedves volt. Símogatást, dédelgetóst, vagy tréfásan csipkelődő szót mindig juttatott az útjába kerülő tanulónak. Ha az iskola folyosóján, vagy az utcán ment, gyakran hozzászegődött egy-egy kisebb diák, hogy szeretett igazgatójától a tréfás fenyegetést megkapva, mosolygó arccal, szinte felüdülten folytassa útját. Büntetést a legritkább esetben alkalmazott, mert úgy gondolta, hogy a gyermeknél jószóval mindig többet lehet elérni, mint szigorúsággal. Jó szíve mellett segítő kezét is érezték azok, akik iskolánkat már elhagyták s az élet útján nehézségre találtak. Jó szó, biztatás, segítség nélkül nem távozott tőle egyetlen panaszkodó
