Evangélikus Gimnázium, Békéscsaba, 1867
6 foglalkozzék, természet szerint be kell következnie annak, ami hasonló esetben az izmokkal megtörténik : erőltetett kézi mnnka után elkezd a kéz reszketni, és ha az erőltetés rendesen ismétlődik, a kéz reszkető is marad; erőltetett nézés után megfájdul a szem és ha az erőltetés rendesen ismétlődik, a szem fájós is marad, sőt meg is vakúl. A figyelem megerőltetése szüli a figyelni nem-tudást, a szórakozottságot; az emléé az emlékezni nem-tudást, a feledékenysé- get. Pedig a ki figyelni és emlékezni nem tud, az a tudományra nézve el van veszve, mert amire nem figyelünk, azt meg sem érthetjük; a mit meg nem értettünk, azt meg sem tarthatjuk; amit meg nem tartottunk, az reánk nézve nem létezik. Ezen két sarkalatos hiba az, amiben ifjúságunk egy része szánandólag szenved s amin a tanár legjobb igyekezete is megtörik. —- Itt ellenvethetni, hogy hisz a figyelem, az észrevevés az emlékezés, amegkülönböztetés erejéből már az első gyermekkorbanis van, és ha van, amennyire van, ahoz képest csak kell gyakorolnunk a meglevő erőket, mert hisz alélek erői használhatóságának csak úgy feltétele a gyakorlás, mint az érzékéinek. Igaz; de vájjon szükségünk van-e a nálunk szokásos olvasás, irás, költemény halmaz s kaptafára ütött számvetésre, mint kezdetleges gyakorlatra? nem lenne- e sokkal javalhatóbb e részben is csak arra szorítkozni, hogy a természetet támogassuk? Az első gyermekkornak eléggé elfoglaló iskolája a szoba, a ház, a helység, a természet; az ezekben levő ezer meg ezer féle dolgok alakja, neve, sajátsága; továbbá az anyanyelv —- nálunk nyelvek — egész szótára és a gyermek környezetében forgó gondolatok. Csakhogy mi mindezekkel úgy vagyunk, mint a kocsival: csupán a felrakott terhet vesszük tehernek. Pedig ezen tehernek sem vett dolgok összege oly mennyiségét képezi a tudásnak, amely még a férfikor tudásának is igen jelentékeny részét teszi. Ezekben támogassuk csak az egész gyermekkoron át a nálunk még nem divatozó nézleti oktatás által a természetet, s meglehetünk győződve, hogy gyermekink lelki erői gyakorlottak s annyira munkabírók lesznek, amennyire természeti arravalóságuknál fogva lehetnek. — Azt is mondtam fölebb, hogy a korai tanitatással a legjobb esetben semmit sem nyerünk. Ezt igy értem : amit a gyermekbe az első korban nagy-keservesen beleiskoláztunk, azt a 7 éves korában tanulni kezdő, hasonló képességű gyermek egy év alatt könnyű szerrel elsajátítja, még pedig azzal együtt, amit amaz a 7-ikben még hozzáad; a kiilömbség csak az, hogy az utóbbi jobb kedvvel és maradandóbb sikerrel, mert el nem kényszeredett lélekkel dolgozott. Részint ebből megérthető, hogy miért nivellirozza a hasonló tehetségű fiukat már az első gymnasialis osztály is. Még más bökkenője is van a korai iskoláztatásnak : úgy az egész kedélynek, mint az egyes jó érzelmeknek fejletlensége, ro-
