Békés, 1923. (55. évfolyam, 1-103. szám)

1923-01-13 / 4. szám

SL'V» ^TÍolyam 4L szám. Szombat Gjnla, 19^3. január 13 Előfizetés! árak: Negyedévre helyben 200 K Negyedévre vidéken 300 K Hirdetési dij előre fizetendő. POLITIKA!, TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDÁSZAT! HETILAP. Szerkesztősé«;, kiadóhivata Gyulán, Templom-tér Dobay János könyvkereskedése, hova a lap szellemi részét illető közlemények, hirdeté­sek és nyiltterek intézendők. Kézirat nem adatik vissza Egyes szára ára 10 korona. Felelős szerkesztő: DOBAT FERlüüC Megjelenik szerdán és szombaton. A pápa szózata. Az egyesek, a társadalmi osztályok, a népek, még miidig nem kapták vissza a ré­milő háború óta igazi békességüket és emiatt .nem örvendezhetnek a nyugalomban való munkás és termékeny állandóságnak, ami után epednek és amire valamennyinek szük­sége van. A népek közéletére még mindig a gyűlölet, a kölcsönös bizalmatlanság és a bántalmazások sürü köde nehezedik, mert ha a legyőzött nemzetek szenvedése nagyobb is, a győztesek sincsenek a legsúlyosabb bajok hijával. A kisebbek erőszak osságról, elnyo­másról és kifosztásról panaszkodnak a na­gyobbak ellen, a nagyobbak pedig gyanak­szanak, hogy a kisebbek gyűlölik őket és leselkednek rájuk. A múltakból származó és még mindig látható károk pedig azalatt igazi segítség híján mindig nagyobbak lesznek, mivel íz államié)fiák és politikusok ismételt kísérlete nem hozta meg a várt eredménye­ket. Annál nyomasztóbbá válik a népek visszatérő szorongása, mivel azt sem képesek elire megítélni, hogy az újra fenyegető há­ború nem lesz e még borzasztóbb és rombo­lóbb, mint amilyen az előbbi vala . . . Ezek a mélységesen komoly mondatok foglaltatnak XI. Pius pápa legelső encikliká- jában, amelyet karácsonykor a katolikus vi­lágegyház püspökeihez intézett. Ez a körlevél, amely kezdő szavai, Lbi arcano Dei, után ezen a néven lesz rövi: desen az egész világon közismert és a tör­ténelemben emlékezetes, úgy egészében, mint minden részletében egy meleg, atyai felszó- i litás a világ kereszténységéhez, közös mun­kára való felhivás uj összeütközések kirobba­násának megakadályozására. A csalatkozhatatlan orvos biztosságával mutat reá a pápa azokra az erkölcsi beteg­ségekre, amelyek az emberiség mostani vészt- jósló, válságos állapotát előidézték. Szól az osztályharcról, mely a munka, az ipar, a művészet és a földmivelés életerejét meg­emészti. Szól a pártviszályokról, amelyeknek dühe a magánérdeket tolja a közérdek he­lyére és amelyek annál pusztitóbbak, minél szélesebb néprétegek vesznek részt a köz­életben. Leplezetlenül megállapítja, hogy a családi életbe mélyen behatolt a háború és az erkölcstelenség támasztotta felbomlás. Be­teges izgatottságot tapasztal minden életsor­ban ; az alattvalók fegyelme lazul, mindenki parancsolni akar és a munka terhe türelmet­lenséget okoz. A nők beszédben, táncban és rnházhodásban egyre kevesebb szemérmetes- séget tanúsítanak. Mindezeknek folyománya a szellemi és vallásos élet fájdalmasan siral­mas állapota. Konstatálja a körlevél, hogy az emberek lelkében sokáig foglalt tért az erőszakra való jog és eltompitotta, majdnem megsemmisítette a könyörületesség, a Krisz­tusi szeretet és a részvét érzelmeit; a papi­rosra irt ál-béke pedig nemcsak hogy nem ébresztette fel e nemesebb indulatokat, ha­nem ellenkezőleg, ez sugallotta, szinte tör­vényesítette a harag és a bosszuállás szelle­mét. Ebben a helyzetben némelyek a kizsák­mányolásban, mások az élet javainak bősé­gesebb kiélésében keresik kielégítésüket. Ekként a megkevesbbedétt és igy elégtelen anyagi javakért való küzködósben tülekesznek egyesek és nemzetek szakadatlanul. Valóban az emberiség lelkiismerete szó­lal meg Szent Péter utódának eme bátor és bölcs szavaiban és méltán kérdezhetjük, hogy a világ melyik uralkodója vagy államférfia tudna akkora erkölcsi tekintélyt és bátorsá­got elővenni, mint amekkorával ezek a sza­vak XI. Pius pápa aj akarói elhangzanak. Igazán el kell ismernünk, hogy a katolikus Egyház a pápaságban egy felette szükséges és hasznos intézményt ajándékozott az embe­riségnek és ha az Egyház isteni Mesterének parancsai alapján ki nem alakítja szervezeté­ben ezt az intézményt, a világnak kellett volna azt megalkotnia és fentartania. Nincs földi hatalom, mely bátrabb és messzebbre hallatszó hangon tudná megszólaltatni az em­beriség érdekeit és mindnyájunk lelkének intelmeit. Milyen rettenetesen fájdalmas azonban az, hogy ezek az intelmek csak úgy hang­zanak el, mint annak a szerető szülőnek intelmei, akit már régen megvetnek gyer­mekei, akivel szemben régóta megszokták, hogy süket fülekkel menjenek el figyelmez­tetései mellett. Mint a tehetetlen, öreg szülő Istentől elrugaszkodott felnőtt gyermekeivel szemben, úgy áll a világ népeivel szemben a Szentatya. Csak rimánkodik, csak kezeit tördeli, csak siránkozik gyalázatos sorsán azoknak, akik régóta megtagadták az enge­delmességet jótanácsaival s intelmeivel és a tiszteletet állásával szemben. íme, a rex christianissimus országának névleg keresz­tény és katoiikus, de lelkületében és csele­kedeteiben elpogányosodott utóda most készül arra a végső csapásra, arra a kegyelemdö­fésre, amellyel nemcsak az ellenségének vélt T A It C A. Itapfcelet asszonyai. Részletek Rá«s fijnla „Boldog családi otthon“ cimfi előadásából. A távol keleti népek éleiét az állandóan kedvező égajlat ellenére is valamilyen fásultság, lemondás, melankólia jellemzi. Ez a fásultság természetszerűen hatással van vallási felfogásukra is, amely abban merül ki, hegy az egész földi lét nem más, mint sira­lomvölgy és igazi boldogság csakis a túlvilágon lehetséges. Körülbelül ezt vallja a mohamedán hit is, amely megengedte a múltban, sőt most sem tiltja a többnejüséget, de az asszonyokat a nyil­vánosságból kirekeszti és őket zárt helyiségekbe — az u. n. háremekbe — parancsolja. Éppen ezért a mohamedán nők csak ritkán járhattak az utcákon, de akkor is igen sürü fátyollal, vagy kámzsával födték el arcukat, ne­hogy idegen férfi tekintete érhesse őket. Ugyanis szent könyvük, a Korán — szerint ha idegen férfi meglátta más ember asszonyát, akkor ezzel meggyalázta, megbecstelenitette és az ilyen asszonyt férje elűzhette házából, vagy akár meg is ölhette — az a férj, aki maga is csak eskü­vőjén látta meg felesége arcát először. A háremben való élet nem sokban külön­böző :t a rabszolgaságtól. De hogy az elzárt asz- szonyok aranyos kalitkájukban mégis némi leve­gőhöz jussanak — a háremben tágas lakosztályo­kat építettek, amelyeken nem voltak ablakok. S hogy a háremek hölgyei idegenekkel máskép se érintkezhessenek, arról az enmehok, — a. mcgférfiatlanitott háremőrök — rut seregei gondoskodtak. Az eunuchok nemcsak őrők, de akárhányszor hóhérok is voltak, — legalább a múltban. Uraik parancsára ugyanis minden szem­rebbenés nélkül megfojtották, vagy halálra kor­bácsolták krokodilbőrből font korbácsaikkal még a legszebb háremhölgyet — a legszebb odahsskot is. Különösen rossz sors várt az asszonyokra, ha uj kegyencnő került a hárembe. A régiek féltékenykedésének azután mindig a korbács vetett véget. S a Bajramnak — a szent böjtnek ünne­pén — legalább a nagy urak háremeiben — mindig uj odaliszk került. S a nász után a le­tört b mbó is odakerült a többi név te en virág közé és csakhamar ugyancsak megismerkedhetett az eunuch korbácsával. És ez ellen az asszonyok nem tehettek semmit, mert a Korán szerint lelketlen lények és nem egyebek mint játékszerek. -Allah rendelte ezt igy és Mosallah! áldott legyen érte Állati­nak neve ! Ma már nem ily kegyetlen a mohammedán nők sorsa. Az ifjú törökök felszabadították őket rabszolgaságukból, bármikor kimehetnek az uc- cára, ámbár még fátyolban, de es a fátyol már annyira áttetsző, hogy arcukból nem takar el semmit. Sőt a feminista mozgalomnak ma éppen egy török hercegnő a lelke, amit 30—40 évvel ezelőtt bizonyára még csak el sem lehetett volna gondolni. Azután a háremek is szünőfélben vannak. A mai gazdasági helyzetben a mohamedánok sem tarthatnak több feleséget, mint egyet és csak a nagyurak, de különösen a hindu fejedel­mek — a maharadsák háremeiben van­nak még száz — sőt ezerszámra asszonyok. A hinduk is háremekben őrzik asszonyai­kat és ezek fölszabadítása még sajnos mindig késik. Kínában már szabadabban mozognak az asszonyok. A régi barbár szokásokat a köztár­saság eltörölte, az újszülött leánygyermekek lábait már nem nyomorítják el és igy a kínai nők jellegzetes tipegése előbb-utóbb megszűnik. A borzalmas nyomor következtében sokan nem szeretik gyermekeiket és különösen a lá­nyoktól igyekeznek szabadulni. Sokezerszámra adják el a lányokat — de a fiukat is alig néhány esztendős korukban a büntanyáknak, amelyekben azután a legundoritóbb módon fajtalankodnak ezekkel a szerencsétlen gyermekekkel. S ha megunták — hát egyszerűen legyilkolják őket. Nem úgy Japánban ! Olt a szülők szeretik gyermekeiket, akikkel még 14—16 esztendős ko­rukban is a földön hemperegve játszadoznak. A japán házban tulajdonképen nincsenek szobák. Az egész ház egy nagyobb hall-szerü terület, amelyet beguritható papirfalakkal annyi részre (szobára) oszthatnak, amennyire éppen szükségük van. Persze, ezeken a falakon min­dent át lehet hallani és igy a szülők gyermeke k előtt semmit sem titkolhatnak el. De nem is akarnak eltitkolni semmit. Japán, amennyire diszkrét az idegenekkel szemben, annyira nincs meg ez a diszkréció a családi életben. Minden naiv közvetlenséggel történik annyira nyíltan, hogy az európai szeméremérzetét mélyen bántja és sérti. A japán pl. semmi különöset sem talál abban, ha asszonyostul, gyermekestül beleül — az utca szemeláttára, persze egész csupaszon — egy a háza előtt levő fürdőkádba. És ugyanakkor, amikor a japáni a ruhát- lanságban, a családi élet legbensőbb dolgainak jóformán az utcára való kihelyezésén semmi er­kölcstelent nem lát, ugyanakkor — különösen az előkelőbb japán asszony — megbotránkozik. azon, ha európai asszonyt lát kivágott ruhában. St&nmak sial azíicarc 4 oSd^í.

Next

/
Oldalképek
Tartalom