Békés, 1917. (49. évfolyam, 1-52. szám)
1917-09-30 / 39. szám
XLIX. évfolyam <>tyula, 1917, szeptember 30 30. szám Előfizetési árak • Egész évre . 12 K — f Fél évre . 6 K — f Évnegyedre . 3 K — f Hirdetési dij előre fizetendő Nyilttér sora 20 fillér. ■r r POLITIKAI, TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDÁSZAT! HETILAP. Szerkesztőség, kiadóhivatal: Gyulán, Templom-tér flobay János könyvkereskedése,, hova a lap szellemi részét illető közlemények, hirdetések és nyiltterek intézendők. Kézirat nem adatik vissza. Egyes szám ára 24 fillér. FELELŐS SZERKESZTŐ: KÓU\ DÁVID. Megjelenik minden vasárnap A pénzérték kérdése. Minél tovább tart a háború, annál rosz- szabb a hitelünk a külföldön s illetve annál kisebb pénzünk belértéke, vásárlási ereje. Ez egyébként természetes jelenség volna, mert az összes háborúskodó, államoknál ugyanez az eset. Az angol font is engedett a maga egyeduralmából s ma az amerikai dollár az ura a világpiacnak s annak behódolt az egykor büszke font is. A baj csak az, hogy nálunk a korona vásárlási erejének a sülyedése messze meghaladja a megengedett határokat. S ha ennek az okát kutatjuk, úgy meg kell állapitanunk gondatlanságunkat a valuta kérdésének gondozása körül. A gondozás abban állott volna, hogy gondoskodjunk megfelelő kivitelről s ez utón megfelelő idegen valuta beszerzéséről, mert valutánk helyreállításának, ez ha nem is egyetlen, de a legfontosabb eszköze. Természetes, hogy a valuta romlásának oka a nagy pénzbőség is, a korona vásárlási erejének csökkenése a belföldön is. Ezen azonban csak később segíthetünk, akkor amidőn a háborús költségek terhét majd egyszerre ráháritják a vagyonos osztályra s illetve az állam a magánvagyon egyszerű igény- bevételével egyszerre törleszti az összes ha- dikölcsönöket. Ez a gondolat úgyis a levegőben vau s minél közelebb vagyunk békéhez, annál inkább meg kell barátkoznunk a tervezett s nélkülözhetetlen vagyonelkobzással. Az árukivitel megfelelő gondozása tekintetében pedig akkor követtünk el végzetes hibát, amidőn minden rendelkezésre álló eszközzel nem szorgalmaztuk az olyan termények termelését, amelyekből kiviteli feleslegeket lehetett volna előállítani. Ilyen kivitelű cikkünk lehetett volna a szesz, ha nem korlátozzuk a szesz termelését, hanem ehelyett magas árakat biztosítottunk volna, bogy a szesz gyártásához szükséges nyersanyagokat a gazdák nagy mértékben termeljék. S ha emellett a szesz fogyasztását is korlátoztuk volna, vagy amint a volt földmivelésügyi minister javasolta, egészen megszüntettük volna, oly nagy mennyiségű szeszt dobhattuuk volna a külföld piacaira, amelyből származó jövedelem jelentékenyen befolyásolta volna valutánk kedvező alakulását. De itt van a cukor kérdése. Nem szólunk a folyó évről, amidőn a katasztrofális szárazság a répa termelésének nem kedvezett, de szólunk az előző évekről, amikor, ha bőkezűen állapítottuk volna meg a cukorrépa árát, akkor nagy mennyiségű kiviteli cukor felett rendelkeztünk volna, amit a semleges államok is igen drágán, arannyal fizettek volna meg. De itt van a kender, a len kérdése, itt vaunak az olajos magvak, amelyeknél nem azzal az előrelátással s bőkezűséggel jártunk el, amint kellett volna. Sajnos, ennek okát abban is kell keresnünk, hogy senki sem hitt ily hosszú háborúban s úgy látszik, háborús gazdasági politikánk egy évnél továbbra nem is terjedt. Ezért van az a kapkodás és rendszertelenség egész gazdaéletünkben. Ezért van, hogy a határárak egymással semmiféle vonatkozásban nem állnak, hogy ez egyes rendeletek sok részletükben végrehajtattok, hogy a rendeletek tömegében ma már senki sem tud eligazodni, legkevésbé maguk a végrehajtásra hivatott hatóságok s hogy végül a rendeletek és hatóságok tekintélye teljesen megszűnt s ma már senki sem alkalmazkodik a határárakhoz. Ezen a bajon az az újabban tervezett rendelet sem fog segíteni, amely a határárak betartását akarja biztosítani s csak egy rendelettel többet jelent, amelyet ismét nem fognak betartani. Pedig valutánk értékével ez is összefügg, mert- a határárak túllépése nem egyéb, mint aláásása saját valutánk éftekének, mert minél kevesebbet ér idebent a korona, minél kisebb a vásárlási ereje, természetszerűleg annál kevesebbet ér a külföldön is. Elsősorban tehát magunknak kell a korona vásárló erejének fokozásáról gondoskodnunk, még pedig azáltal, hogy az összes termelt és behozott mezőgazdasági és ipari cikkek határára arányosan megszabassék, úgy hogy a határárban legyen logika, amely előtt meghajlik a józan ész s nem fogja magát senkisem megrövidítve érezni olyképp, mint ma számtalan az eset, hogy a saját termelte árut viszonylag olcsóbban kell eladnia, mint amint a szükségelt árut vásárolja. Pénzünk és minden állami és magánértékpapiruuk értékének, hitel- képességének megóvása szorosan összefügg a budapesti értéktőzsdén most folyó, minden képzelmet és határt meghaladó spekulációs játék égetően sürgős megfékezésével. Ahogyan ma a budapesti tőzsdén az aranyborjú körül fékevesztett táncukat járják : ez egy rettenetes összeomlás, valóságos közgazdasági katasztrófa árnyékát veti előre, amelynek az ország hitele is keservesen megadná az árát. Legfőbb ideje, hogy itt a kormány erélyes, könyörtelen közbelépésével rendet teremtsen s a nem odavaló elemeket kituszkolja a tőzsdéről, az üzérkedő, fedezet nélkül szerencse- játékot lehetetlenné tegye, a tőzsdei forgalTÁRCA. Tompa Mihályról. Mint a múlt héten, ezúttal sem szándékozom róla életrajzot írni, avagy költői működését, habár dicshimnusz alakjában is méltatni. Ha fogyatékos Tehetségemet az iránta érzett rajongó tisztelet, hála és szeretet némileg feledtetné és pótolná is, e lap szűkre szabott kerete nem nyújtana hozzá elegendő teret. Különben azt hiszem, vagy legalább is remélem, hogy mire Írott soraim nyomdafesték alól kikerülnek, Tompa méltánylásának kötelességét, a fővárosi lapok valamennyijében, a születés száz éves fordulója alkalmából, illetékes, avatott tollak teljesítették. Ha mégis visszatérek Tompa Mihályra, teszem ezt egyrészről azért, mert nemcsak olvasni, hanem rá gondolni, róla elmélkedni is legnagyobb müélvezetszámba menő, igaz gyönyörűségem másrészről és főleg pedig azért, mert reá vonatkozólag, ha nem is nagyon fontos, de nem is teljesen érdektelen adatoknak vagyok birtokában. Amikor ugyanis Gyulai Pál az Akadémia és a Kisfaludy Társaság képviseletében városunkban négy napot töltött és pedig abból az alkalomból, hogy közművelődési egyesületünk Pálffy Albert, neki életében testi lelki jó barátja, Gyula városa jeles szülöttének szülőházát reliefes emléktáblával jelölte meg, abban az éltem legkedvesebb emlékei közé sorolt szerencsében és tisztességben részesültem, hogy naponta órákat töltöttem a jeles poéta és — ebben már nincs nézet, felfogás különbség — Magyarország elismert első kritikusa társaságában. Bizonyára ös- merkedésünk alapokának, nevezetesen annak kell tulajdonítanom, hogy Gyulai rokonszenvét megnyertem, mert nagyon tetszetős dologgal kerestem őt előzőleg fel és mutatkoztam be neki pesti otthonában: a Pálffy emléktábla készítésének eszméjével, amit ő igen nagy örömmel fogadott és első szóra megígérte az ünnepélyre való lejö- vetelét, amit azutan be is váltott Mondom naponta órákat töltöttem zavartalan duettben az országos hirü nagytekintélyű, jeles férfiúval, aki — halóporában is hálás kegyelettel áldom érte — valóságos atyai szeretettel és oly közvetlenséggel beszélt velem, mely egészen elütött, mint másoktól, különösen tanítványaitól hallottam, meglehetősen exclusiv, aristokratikus lényétől. Ama tényből kifolyólag. — amit Gyulai jelenlétében az ünnepélyen Pálffy Albert emlékezetéről tartott felolvasásomban is emlitettem — hogy Pálffy a hires „Tizek“ társulatának is egyik tagja volt, egy alkalommal célzatosan rá tereltem a beszélgetést Tompára, mint aki tudvalevőleg szintén a tizek közé tartozott. Ismétlem, célzatosan tettem ezt, mert tudtam, hogy ő — Gyulai — Tompának éltében jó barátja, halála után Arany Jánossal Lévay Józseffel és Szász Károly- lyal müveinek egyik rendezője volt, amint ez úgy a Rátb-féle 1870 es, valamint a Méhner-féle 1885 iki kiadásokon is meg van örökítve. Az a hang, az a rajongás, ahogyan Tompát emlitettem, feltűnt Gyulainak és amidőn elmondottam azokat a fájdalmas tapasztalatokat, amiket Tompára vonatkozólag e lap múlt heti számában már meg írtam, nevezetesen, hogy milyen mellőzésben részesül ő maga s müvei, minekutána előbb professzor módjára examinált és meggyőződött róla, hogy Tompát alaposan ösmerem, annyit mondott, hogy ne resteljem, ne titkoljam a Tompa kultuszt, amit nem lehet túlhajtani Többeket ösmerek, akik — úgy mondta — épp úgy, .mint maga kedves öcsém, ha nem is hirdetik ezt, de subjektive a legnagyobb magyar költőnek értékelik őt. Egyet én is mindig elismertem és elismerek róla, hogy as ér sebnek mélységét illetőleg „legjobb poétáinkat felülmúljau. Világosan emlékszem Gyulai ezen szavaira, de elválásunkkor azonnal betüszerint fel is jegyeztem azokat. Tompa költeményeit, mint említettem, három költő társával Gyulai Pál is rendezte sajtó alá. Másnap elvittem Gyulaihoz Tompa müveinek birtokomban levő egyik példányát és ő szives volt a „Jegyzetek“ között megjelölni azokat a glosszákat, amelyek — mint mondá — „emlékezete szerint“ az övéi. Ezt a példányt természetesen ereklyeképpen őrzöm E glosszák között van az „Elmélkedés egy levél felett“ cimü is. Gyulai Pál ugyanis a „Pesti Röpivek“-ben egy cikket irt a sok rossz vers miatt az akkori szerkesztők ellen és egy sereg nevet és egy két verset is idézett a „Hölgyfutárból. A „Hölgyfutár“ szerkesztője Nagy lgnácz, erre a kritikára előállott poétái védelmével, elmondva, hogy az idézett nevek közül egyben — „Rém Elek“ alatt — álnéven Tompa rejtőzik. Tompa el is imerte ennek következtében versének, ha nem is abszolút rossz, de gyenge voltát és nem haragudott meg a „nyilas ember“-re. (Nyilas jegy alatt közölte a lap Gyulai bírálatait) sőt biztatta, hogy csak éljen ezután is kiír életlenül a kritika jogával, akár Rém Elek, akár saját igaz neve alatt is irt rossz verseivel szemben. „Akkora objektivitást és önmagával szemben való elfogulatlanságot, mint Tompánál, egyetlen költő, iró de politikusnál sem találtam“ mondotta nekem Gyulai Pál. Az abszolút rendszer alatt a leghazafiasabb politikai költeményeket, ódakat, tudvalevőleg Tompa irta. A magyar nemzet honfiúi bujának, aggodalmainak, reményeinek ő volt legbivatottabb, I_»a.pia.:nJ3: m.a,i szama -3b olaal.
