Békés, 1916. (48. évfolyam, 1-53. szám)
1916-08-13 / 33. szám
33. szám. XLVIII. évfolyam. Gyula, 1310. augusztus 13. Előfizetési árak: Egész évre . 12 K — f Fél évre . 6 K — f Évnegyedre . 3 K — f Hirdetési dij előre fizetendő Nyilttér sora 20 fillér. POLITIKAI, TÁRSADALMI ÉS KÖZIIAZDÁSZATI HETILAP. Szerkesztőség, kiadóhivatal: Gyulán, Templom-tér Dobay János könyvkereskedése» hova a lap szellemi részét illető közlemények, hirdetések és nyiltterek intézendők. Kézirat nem adatik vissza. Egyes szám ára 24 fillér. FELELŐS SZERKESZTŐ: KÖIIA DÁVID. Megjelenik minden vasárnap Ami a hazugságon túl van ... Mióta Anglia ebbe, a világtörténelem e legnagyobb háborújába belekeveredett s ál- lamférfiai, akik belekeverték ezzel a világ- történelem legerkölcstelenebb vállalkozásába keveredtek: angol miniszter beszédénél nem azt kell venni amit mond, hanem azt, ami kiszalad a száján. Amit mond, az nem lehet egyéb, mint taktikázás, csiirés-csavarás, többnyire — ezt a szót Lord Grey tette diplomáciaképessé — szemenszedett hazugság. Ellenben az igazságnak megvan az a tulajdonsága, bogy a hazugságon is áttetszik — körülbelül úgy, mint a hamisítónak saját Írása a legmüvészibb Ügyességű hamisítványon is. Ezért, mikor most tudomásul vesz- szük, mit mondott minap a londoni Queens- ballban Anglia első minisztere: igazán felesleges törődni azzal, amit kimondottan mondott. Ez nem fontos s nem volna az, még ha Asquit ur személyében nem egy ügyes routinier, hanem elsőrendű államférfin: láng- ész beszélt is volna ellenségeink nevében. Ellenben amit akarata ellen mondott azzal, amit mondott: az érdekes és értékes volna, ha egészen jelentéktelen angol ember szólta volna igy el magát. Mert az elszólás: az az igaz mindig. S mikor Mr. Asquit eldicsekszik, hogy felsültek a németek, mikor nem tudták feltenni, hogy Anglia is fegyvert foghat ebben a háborúban, holott inkább, Anglia öt millió embert állított benne síkra: az angol első miniszter nem is veszi észre, mily gyilkos bélyeget nyomott erre az angol kalandra angol szempontból. Mert akármit mond és szaval Mr. Asquit; sem a világgal, sem magával nem hitethetné el, nem is próbálja elhitetni, hogy a németek ostobák volnának. Asquit úrral egyidő- ben az okos Balfour angol tengerészeti miniszter ur is beszélt a németekről, s még ő is elismerte, hogy a németszabásu hadviseléshez két dolog kell: durvaság és okosság. Tehát: okosság is — és lehet bogy a németek nem oly nagy diplomaták, mint az angolok s az oroszok, de fejük lágyára bizonyára nem estek. Nos : most vegyük ehhez, hogy Mr. Asquit ezúttal, hogy úgy mondjuk: igazat hazudik, — mert való, hogy a németek csakugyan nem tették fel, hogy az angolok bármi címen vagy okon ebbe a bábomba fegyveresen beavatkozhatnának. Mi következik ebből? Az, hogy Angliának semmi néven nevezendő vagy elképzelhető oka vagy jogcime vagy érdeke vagy kötelessége nem volt, hogy ebbe a bábomban beleavatkozzék. Azt pedig végre sem lehetett józan ésszel az angolok józan eszéről feltenni, hogy ok nélkül belesietnének a világtörténelem legnagyobb kockázatába. Mert hogy viszont ha belemennek: ez nem lesz ingyen, nem vehetnek részt páholyból a színjátékban s bizony maguknak kell majd vérezniök benne s bizony ki kell állitaniok akár öt millió katonát is: azt ugyanakkor előre látta a legkisebb német iskolásgyerek is, legfeljebb olyan nagy államférfiak nem látták előre, mint Lord Grey és Mr. Asquit ! S ha igy vau, akkor a jó Mr. Asquit nem is tudja, milyen tetemrehivást idéz a maga fejére, mikor eldicsekszik vele, hogy Anglia öt millió embert állított ebbe a háborúba. Valóban, ennyit — ebbe a bábomba, melyben Angliának semmi érdeke nincsen. Valóban: ennyinek kell véreznie, eny- nyiből veszti el napról-napra több az életét egy bábomban, melyben Anglia semmit sem nyerhet, de igen sokat veszíthet. Valóban: öt millió angol férfiúnak anyja, testvére vagy felesége vagy gyermeke kiáltja Mr. Asquit és Lord Grey fülébe : hóhérok, kalandorok, vágóhídra vittétek apáinkat, fiainkat, bátyáinkat ok nélkül, cél nélkül, érdek nélkül 1 S még egy két ily önkéntelen kormányvallomás s az angol nép feleszmélve kap majd fejéhez: mik uralkoduak rajtam, államférfiak vagy hóhérok ?! T A H C A. Háborús történet. (Elbeszélés.) — Irta : Péczely József. — Fehér asztal mellett ültek. Katonák. Névtelen hősök. Tépett, szinement ruháju honvédek. A harctérről kerültek haza. Kinek a keze, kinek a lába volt kötésben. Beszélgettek. A komor, sötét képek váltakozva tünedez- tek föl a fényt, dicsőséget sugárzó tettekkel. Hogy volt, mint volt . . Sodorgatták. szőtték- fonták a hadiélet ezerféle szinü fonalát. Estefelé mikor már fogyatékán voltak a szónak, a kis kövér tizedes vette át a beszédfonalát : — Velem is történt egy eset . . A bajtársak érdeklődve tekintettek reája. — Nem a kezem — libbenté meg bepólyázott karját. — Nem. Bár ez is történet, de csak annyi, hogy Sábáénál beleszaladt a golyó . . . Semmi. Összeforrt. Pár esztendő múlva nem is emlékszem reá . . . Hanem a másik . . . No, azt nem felejtem el soha! A bajtársak arca elkomorodott. — Nono! Azért ne vágjatok olyan sötét képeket . . . Nem érdemes ... De előbb igyunk egyet. Ittak. — A mozgósítás alatt . . . Hahaha 1 Még most is nevetnem kell . . . Hát igen. Én is mozgásba jöttem. Be a városba. Akkor már tele volt minden ház, utca, tér. Csak úgy nyüzsögtek az emberek. A „Komló“-ba be fúrtam magam. Az is tele volt katonákkal. Tisztekkel. Mulattak, ittak, daloltak. A cigánynak, aki indulókat húzott, verték a taktust, boros üvegekkel, csizmasarkakkal. . . Éjfél felé hívom a pincért. Fizetek. — Most pedig egy jó kis szobát! S egy koronát nyomtam a markába. A pincér a koronát becsusztatta a kis bőrtarisznyájába, miközben kijelentette, hogy szoba nincs. — A tiszturak még a fürdőkabinokat is lefoglalták! — Hát akkor én hol alszom? Erre a kérdésre a pincér már nem felelt. Hivták. Elrohant. Nono, gondoltam, városban vagyunk. Van itt több szálló is. Király, Otthon,; Vadász . . . A Királyban is nagyon sajnálkoztak a pincérek, az Otthonban is, meg a Vadászban is . .. Tele voltak tisztekkel. Színig. Ekkor már megijedtem. Az utcán kell tölteni az éjszakát ? A piactéren megszóllitottam a „posztoló“ rendőrt. — Ugyan édes barátom, nem tudná megmondani, hol kaphatnék az éjszakára szobát? A rendőr balkeze hüvelykujjával a háta- mögé bökött: — Akár a Komló, akár a Király . . . Monqtam neki, hogy ott már kerestem. Nincs. — De kerestem már az Otthonban is, a Vadászban is ! . . . A rend éber őre megbiccentgette sörényes sisakját. — A hiba! S hozzá tette: — Eszerint alkalmasint . . . Valami nagyon savanyu ábrázatot vághattam, mert egyszerre a homlokára bökött: — Legjobb lesz, ha . . . Megrázta a fejét. — Nem lőhet! Tudakoltam: — Mi ? Micsoda ? — Nem lőhet ... — De mégis! — Gondótam, hogy bekiséröm az urat - de a mi cellánkba . .. Ott már igazán nagyon is sokadmagával lönne ! Hirtelen a vállamra ütött, de egész barátságosan : ' — Hát a Korona? — Na? — A Korona-szálloda. — Olyan is van ? — Még ugyan van! — Hol? — A kórház felé . . . Teccik tudni a kórházat ? — Tudom. — Hát arrafelé, úgy srég-vizavi egy zöld kapus háznak. Ki is van Írva. Azaz föstve. Egy valóságos korona. Alá pingálva nagy nyomatott bötükkel, hogy szálloda Ami azt töszi, hogy Korona-szálloda. Megköszöntem a jó ember utasítását s elsiettem a Korona felé . . . Megtaláltam. Alacsony ház. Az ajtó fölött forgács. Benyitottam. Az utcára nyíló nagyterem tele volt csizmás, bocskoros népekkel. A padlón heverésztek. Aludtak. Bevonuló katonák. Tartalékosok. Nép- fölkelők. Egyiket-másikat elkísérte az asszonya is, a gyereke is. Valósággal harapni lehetett a levegőt, italgőz, dohány-, petróleumfüst, fok- és vöröshagymaillat, összekevergőzve a párolgó testek és ruhák nehéz szagával. A háttér ködös homályából egy ingujjra vetkőződött köpcös kis emberke lépett elő. — Szolgálhatok ? — Szoba kellene kérem . . — Szoba ? S a kis ember fölnézett a mennyezetre. Úgy Xja.pu.nl5: ma.1 száma, S old.a.1.
