Békés, 1915. (47. évfolyam, 1-52. szám)
1915-05-23 / 21. szám
XLVII. évfolyam ~T J Gyula, 1915 május 93. 31. szám. Előfizetési árak: Egész évre ......... 10 K — f Fé l évre............ 5 K — f Év negyedre ... 2 K 50 f Hirdetési díj előre fizetendő. Nyilttér sora 20 fillér. POLITIKAI, TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDÁSZAT! HETILAP. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Gyulán, Templom-tér, Dobay János könyvkereskedése, hova a lap szellemi részét illető közlemények, hirdetések és nyiltterek intézendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Egyes szám ára 20 fillér. FELELŐS SZERKESZTŐ: KÓHN DÁVID Pünköst. Remény és aggodalom ellentétes érzete töltötte el az apostolok szivét, mikor Jézus mennybemenetele után magukra maradtak . . . Gondolatok szárnyán visszaszállva a közelmúltba, felujitották emlékezetükben azon időt, mikor még közöttük volt a Mester, akinek ajkáról elhangzó szavai olyanok voltak mint a lépes méz, melynek édessége kellemes s értékesebb mint a nemes érc, melyet a föld mélyéből felszínre hoz a bányász ve- rejtékes munkája . . . Az elhagyatottság gyásza mellett lelkűkre nehezült ama kérdés súlya, hogy képesek lesznek-e a reájok váró nagy feladatnak megfelelni; hogy az evangyélium lobogó fáklyájának éltető lángját ki ne oltsa az ellenséges részről keltett vihar ; a hit parányi mustár-magját el ne tapossa a rút önzésből táplálkozó ármány, rosszakarat . . . Mindezekhez járult annak tudata, hogy Jézus mondotta volt nekik: „Sirtok ti és jajgattok, e világ pedig örül; ti pedig szomorkodtok“. . . Azonban midőn leiköket elbontással fenyegette a gyötrelmek tajtékzó árja, mint sötét éjszakát a fényes csillag, megvilágította lelkök egét a reménység ragyogó csillaga, hogy valósulni fog a Megváltó által tett ígéret: „Veszitek a Szentiéleknek erejét, minekutána éljövend tireátok.“ Ily körülmények közt csodálni sem lehet, ha bizonytalanság gyötrelme szállta meg az apostolokat a reájok elkövetkezendőkre gondolva, midőn fény és árny váltakoztak szivök belsejében. De „mikoron eljött amaz igazságnak lelke, minden igazságra vezérelte őket“ s az eloszlott félelem helyét a rendithetlen bátorság foglalta el . . . Rég történt e csodás esemény, melynek emlékezetére ünnepet szentel a keresztyénség oly sok idő óta. Ám de a Szentléleknek állandóan munkás ereje most is, szünetlenül ott működik az emberiség lelki világában s üdvös hatása megbizonyul számtalan felismerhető tényekben. Nincs magára hagyatva a fogyatkozásokkal teljes ember a földi élet küzdelmes harcában, a gondviselő Isten őrködik szünetlenül gyermekeinek sorsa felett, midőn a szivekbe oltott jó és nemes érzelmek ellen viadalra kél a gonosz kisértés, hogy megsemmisítse az erény uralmát, mert az igazság napját a sötétség fellege árnyba boritni törekszik, ugyanazért nagy lelkierőre van szükMegjelenik minden vasárnap. sége az embernek, hogy kivívható legyen az igazságnak fényes győze- delme . . . Am de az ember, ha magára hagyva volna ez ádáz tusában, diadal pálmát nyerni képtelen lenne. Nagy szerencse, hogy folytonosan velünk van a Szentlélek mindenható ereje, segedelme s valósul rajtunk Jézus ígérete: „Mikoron eljő amaz igazságnak lelke, minden igazságra vezérel titeket“. . . Eszünkbe vevén mindezeket, reánk nézve a Pünköst örömünnep méltán lehet. S mégis most mintha gyászfátyolba vonva volna a keblünket éke- sitni szokott „piros pünkösti rózsa“... Igen, mert most a harcmezükön „vérrózsák“ nyílnak; a szemekből fájdalom könnyek omlanak ; a szivek égető sebekkel boritva .... Özvegyek, árvák, szülők, testvérek ajakán ott ül a bánatos sóhaj ; az öröm pohár üröm cseppekkel telve . . . Ha valaha, úgy ez időben jogosult azért eme kérdés feltevése : „Vettetek-e Szentleiket . . E kérdésre feleletünk ha igenlő lehet, akkor „nincs veszve semmi sem“, mert a Szentlélek ereje segítségül van harcot harcoló fiainknak, testvéreinknek, hősökké teszi őket, TÁRCA. Gorliczei csatakép. Most amikor mindenki az előttem örökre felejthetetlen május másodikára virradó éjszakán megindult nagy lavináról beszél, talán nem lesz érdektelen, ha korunk eme legnagyszerűbb ütközetéből, a gorliczei csatából ki kapok egy kis képet. Büszkeség tölti be szivemet, hogy ott lehettem, s hála Isten iránt, hogy itt vagyok. De ez a büszkeség nem az egyén felfuvalkodott- sága, tettekkel való kérkedés, hanem a nagy egésznek egy eszméért küzdő, egy magasztos, szent gondolatban eggyé olvadó önbecsülése; — a legnagyobb veszélyben, szenvedésekben, győzelemben és diadalmámorban való résztvétel tudata. Büszke vagyok, hogy ezen ütközetben, ezen éjjelen, annyi ezerrel és ezerrel együtt mondhattam búcsút a vérvörösen ragyogó telt holdnak, a fehéren bimbós, sejtelmesen suttogó fáknak, hogy velők együtt érezhettem a mindenről való lemondás lázasan forró vérhulámait végig futni testemen, hogy velők kiálthattam az első „hurrá-t“, velők sirtam, mikor vissza vertek, s a végleges diadalban nyomorult testi gyengeségemben megtörve, a győzelem mámorban őrjöngő, kilométerekre előttem harcoló csapataink után tekinthettem. Hogy ott voltam, nincs benne érdemem, de hogy egy parányi semmiséggel, ezrek és ezrek között a legdrágább kincs kockáztatásával a nagy műben részt vehettem, — boldoggá tesz. Sokan hullottak el, valamennyi hős, valamennyi szent. — Ha rajok gondolok könny szivárog a szemembe ............ * * * Május elseje volt. Gyönyörű tiszta, szerelmes tavaszi este. Sejtelmesen zizegtek a hegy tetejére ültetett tűlevelű fák, a messze távolban ezüstösön csillogtak a Dunajec hallgatag hullámai, szikráztak a csillagok az égen, s lenn a hegy lábánál, a táborban, mint apró szentjános bogárkák, elektromos lámpák fel-fel lobbanó fénye imbolygóit. A hegy tetején a lövész árkokban csendesség honolt. Néma ünnepies csend, csak a fenyőfák levelei reszkettek a hüs esti szélben. Fenn áltunk a legmagasabb ponton, s tekintetünk a messze távolban kalandozott. Dél felé néztünk, hatalmas botokra támaszkodva kutatva kerestük a magas, hóval borított hegyóriások sötét körvonalait. — Bucsuzkod- tunk............... Eg y-egy sóhaj szállt messze a Kárpátok felé, utolsó „Isten hozzád“, a hegyektől körülvett, drága hazának, szeretteinknek. S messze távol, sötét éjszakában, mig lábaink alatt harci lázban égett a hatalmas katonai város, baráti kézszoritások, egy lázas meleg roham, mely végig fut a testen. ... az utolsó sóhajjal vágyaink elrepültek, ami bennünket a röghöz kötött, az a sok, sok édes emlék eltűnt, messze szállott............ Le nn a völgyben a pap utolsó áldást osztott. Dukla felől villámlottak a hegyek, tompa dörgés rezegtette meg a levegőt. — Ha elesnék János ! — hallottam még Hauptmann............ hangját — mindent összepa koltam, el fogod küldeni az asszonynak, pihenni itt szeretnék fenn. Aztán csendesség lett, nem esett többé semmiről sem szó, a nagyszerű gépezet működni kezdett. Megdördültek irtózatos robajjal az ágyuk, reszketett a levegő, megrendült alattuk a föld, kínosan nyöszörögtek a fák, a gályák recsegve hullottak a földre, rettenetes ropogástól visszhangzott a pár perccel előbb még csendes tájék. A dum-dum lövegek fül sértő pattanása a gépfegyverek kattogásával, a srappnelek, gránátok eget földet megrázó dörrenéseivel s a tova száguldó, célt tévesztett golyók siró rizegésével pokoli zűrzavarba olvadt. Mintha láthatatlan kezek iszonyatos őrületben várnák az egész mindenséget, s felriadt szellemek akarnának szabadulni kivülről-belülről kétségbeejtő morajjal. Lapu-nls: ma.1 száma s old.al.
