Békés, 1914. (46. évfolyam, 1-52. szám)
1914-04-26 / 17. szám
XLYI. évfolyam Gyula, 1914 április 80 11. szám Előfizetési árak: Egész évre ... _ 10 K — f Fél évre ............ 5 K — f évn egyedre ... 2 K 50 f Hirdetési díj előre fizetendő. Nyilttér sora 20 fillér. 'R'C'Tf Th'Q POLITIKAI, TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDÁSZAT! HETILAP. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Gyulán, Templom-tér, Dobay János könyvkereskedése, hova a lap szellemi részét illető közlemények, hirdetések és nyiltterek intézendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Egyes szám ára 20 fillér. FELELŐS SZERKESZTŐ: KÓHN DÁVID Megjelenik minden vasárnap. Kultúrát a falvakba! Aki bejárja közép vagy észak Európa civilizált vidékeit, annak az első dolog, ami a szemébe ötlik, hogy város és falu között alig van valami számba vehető különbség. Nem beszélünk világvárosokról, amelyeknek ugylátszik mindenhol az a rendeltetése, hogy ott halmozódjanak fel a legraffináltabb élvezetek, ott mutassanak be minden újdonságot, minden szépséget, ami a huszadik század sok tekintetben egészségtelen gondolkodású embereinek szép csakis. Nem beszélünk világvárosokról, csak olyanokról, amelyekben a polgári gondolkodás- mód és polgári erények találnak otthonra. Az ilyen fajta városok és falvak között nyugaton édes-kevés a külömbség úgy, hogy az ember jóformán azt sem tudja mikor van faluban, mikor van városban. Mennyivel másképen vau ez nálunk. Itt bizony hamarosan megtudjuk, ha falura kerültünk. Poros utcák, fásitatlan utak, a lábikránkba szerelmes kuvaszok, az utcára kifolyó trágyalé jellemzi a magyar falut külsőleg. Szórakozást más nem nyújt, mintha a kétes tisztaságú kocsmában gyönyörködünk abban, hogy verekszenek a jóvérű legények. Ha valakinek nem tetszenek ezek a harcias élvezetek, elnézegetheti órák hosszát, hogy a községháza előtti pocsolyában mint úszkálnak az elfajzott kacsák T A H C A, ____ Or gona virágok. Lelkem örömei, szelíden mosolygó Orgonavirágok, Derengeni kezdő hajnalhasadáskor Kimegyek hozzátok. Úgy örül a lelkem s játszi enyelgéssel Csókot hintek rátok, Nyíljatok ki tőle szelidefi mosolygó Orgonavirágok. Lelkem örömei, lágyan ringatózó Orgonavirágok, Úgy napszállta után, csöndes alkonyaikor Kimegyek hozzátok. Bánatos a lelkem, halovány az arcom Este azért járok, Ne tudja meg senki, hogy rátok hull könnyem Orgonavirágok . . . Somogyi Imre. Erkel Ferenc. — Szobrának leleplezése s a Bánkban jnbilenma. — Gyula városa halhatatlan nagy szülöttének emléke ünnepélyes formában elevenedett fel vasárnap, folyó hó 19-én Budapesten, az Operában, amelynek a mester tudvalevőleg első karnagya volt. A Bánkbán kétszázadik előadása adta az impulzust a bensőségteljes szép ünnepélyhez. Bennünket ez az ünnepély kétszeresen is érdekel, nevezetesen városunk nemcsak a halhatatlan mesternek, hanem a Bánkbán dalműnek is szülőhelye. A mester tudvalevőleg 1860. nyarán komponálta zenéjét a gyulai várkert terebélyes fája alatt, amelyet a kastélytulajdonos, Almásy Dénes gróf kegyelete és libák. Könyvet, újságot hivatalból küldötteken kívül aranyért sem lehet találni. Ezek nagy része sem valamilyen közkönyvtárban lelhető fel, hanem más fajta »köz«-helyen. Egy szó mint száz, a mi falvaink meglehetősen szűkölködnek abban a táplálékban, amit a lélek meg kiván. Jó részben ez is egyik oka aztán annak, hogy a falvak népe igazán minden szív fájdalom nélkül veszi a kezébe a vándor-botot s megy városba, vagy még annál is messzebb: Amerikába. A testére városokban sőt talán a tengeren túl is jóval nagyobb nyomorúság várakozik. Hiszen a városba özönlő földmivelő proletárság valósággal koplalásra Ítélt sereg ; abból a kis keresetből, amihez véletlenül hozzá jut, magának és családjának becsületesen jólakni sem lehet. Otthon az áldott anyaföld legalább a testi táplálékot megadta, ha egyebet nem, a jó izü tápláló rozskenyeret és a paprikás szalonnát. Igen ám! de ezzel szemben városban ezer és ezer szórakozás kínálkozik, ezer és ezer olyan esemény adja elő magát s olyan tárgy ötlik a falu unalmától megcsömörlött ember szemébe, ami táplálja a lelket, ami egész sereg uj fogalmat, uj gondolatot nevel az ember agyában, vagyis ami növeli a lelkek mélyén csírázó kultúrát. Húsz fillérért megláthatja a falusi ember a XX. század csodáját, a mozit. A robogó villamos, a töffögő automobil, az ingyenlátbató jeléül Erkel-fának nevezett el és emléktáblával jelölt meg. Az országban páratlanul álló, gyönyörű gyulai várkert látogatói kegyeletes meghatottsággal tekintenek mindig a fára, melynek lombjai alatt egy félszázadot meghaladó idő előtt a legmagyarabb dalmű remek melódiái születtek. A szoborleleplezés s a Bánkbán jubileumról a fővárosi lapok mindenike terjedelmesen emlékezik meg. Azok közül mutatvány képen közöljük a Budapesti Hírlap cikkét, amely a következő: Az Operaház a vasárnapot Erkel Ferenc emlékezetének szentelte. Délelőtt leleplezték a költő mellszobrát, mely ott fog állani a színház gyönyörű emeleti csarnokában. A magyar dalmüvészet panteonjának kezdetét vetették meg; szép és szerencsés gondolat, hogy az jutott be elsőnek, kezdőnek és vezérnek, aki kezdője volt s még talán sokáig vezére lesz a magyar operairásnak. A szobor — Strobl mester finom munkája és Rust József ajándéka — látható képmásban rögziti meg Erkel históriai jelentőségét. Hogy ez a jelentőség azonban korántsem a múlté, arról a vasárnapi ünnepség második fele: Erkel Bánkbánjának esti kétszázadik előadása tanúskodott. Kétszáz előadás nagy, eleven sorozat, melynek ilyen ünnepi stációja nem lehet fölujitás, föl- elevenités. S épp ezért nem lehet ma Erkelről, mint redivivuszról beszélni. Hogy az Operaház egy-két esztendő óta kissé elvesztette a kapcsolatot a legnagyobb magyar komponistával, annak bizonyára egészen fölszínes, külső okai vannak, üzemi kérdések, amik egészen függetlenek a színház különben megérzett belső szükségleteitől. Ha egy ideig nem teszünk eleget valamely kötelességnek, az nem jelenti, hogy e kötelességről meg is feledkeztünk, vagy hogy nem érezzük kötelező voltát. Az Erkel kultusza szünetelt, de egy pillanatra sem szűnt meg. Sőt azt hisszük, ma intenzivebb volna, mint valaha, csak a gyújtó szikrát várja, mely életre keltse. Haladunk ismeretlen, modern célok felé Igazán nagy, irányitó lángelmék nincsenek. Az utak repülőgép, az égbe nyúló paloták számai, a múzeumok, képtárak s más ezernyi látványosság, a pormentes utca hetekre, hónapokra való emésztési anyagot ád az ember agyvelejének. És a legtöbb elfelejti a testi nyomort csak azért, hogy a lelke, az agyveleje minden nap uj 'élvezetekben részesül. Nem is csoda tehát, ha a falu ezernyi baját ismerők már régóta sürgetik, hogy adjunk kultúrát a falvaknak is. A kultúra, ez a szellemi táplálék miért legyen kiváltsága kizárólag a városoknak. Miért kell a falusi embernek minden áron térdig sáros csizmában járni, miért kell a falusi embernek csak esztendők múltával megtudnia azt, hogy Albánia határát hogy kerekítették ki? Miért kell tifuszos kutakból inni a falu népének, mig a városi nép milliós vízvezetékek vagy ártézi kutak egészséges vizét fogyaszthatja. Ezeket a kérdéseket a gazdatársadalom vezérei is hangoztatják már évek óta. A Temesvárott junius hó 17-én tartandó országos gazdagyülés programmjába is fölvették a falusi kultúra emelésének követelését, ügy véljük azonban, hogy az erre vonatkozó kívánságoknak most már igazán erőteljesen kell elhangzania. Menjen el tehát mindenki Temesvárra, aki ismeri a falvak szellemi nyomorúságát, aki az egész nemzet jövője érdekében kívánatosnak tartja a falu szellemi újjá születését. szétágazók. Elvetettük a régi formákat, de még az uj formátlanság rendszere, művészete nem alakult ki. Mindenfelé bizonytalanság. Talán a franciák: Debussy, Ravel a legtudatosabbak, de az ő tekni- kájuk oly sajátos, oly raffinált, oly elütő a mi érzésünktől. Erőnk, temperamentumunk, szilajsá- gunk nem segítőeszköz, mikor az ő kiflnomodott- ságukat akarjuk elsajátítani. Ez nem a mi vérünknek való művészi irány. A nervozus, érzéki Puccini könnyebben befolyásol és foglyul ejt. Frazeológiája is tán könnyebben simul a mi rapszódikus muzsikánkhoz. De érezzük: Puccini is oly egyéni, hogy követni, átformálni, továbbszőni nem lehet, csak — utánozni. Szolgailag és szánalmasan utánozni. A Strausz Rikárdokról ne beszéljünk Strausz maga sérti más, mint kísérletező Pályafutása egy furcsa oda-visszautazás a muzsika szélsőségei közt. Elektra kakofóniáiból az Ariadne halavány és kimért kamarastilusába, Salome extatikus fátyoltáncaiból a Rózsalovag banális valcereibe. Önkéntelenül is visszafelé tekintünk. Valahol ott keressük az utat, amerre az öregek haladnak, nyugodtan, biztosan. Laséu, de céltudatos sorban. Amikor Wolff-Ferrari Rossinihez, egy csomó uj német muzsikus Weberhez, Lovtzinghoz, Meyer- beerhez csatlakozik, miért ne csatlakoznánk mi Erkelhez ? A közönség pedig valósággal szomjazza a konzervativizmust, mikor az a melódia, a forma, a szépség, a kellemesség, a természetesség köntösében jelentkezik. Wagner-Strausz reakciója az utóbbi évek Verdi-reneszánszja és — vallhatjuk büszkén — ki áll Verdihez közelebb mint a Hunyadi László és Bánkbán szerzője ? Igazuk van, akik Erkel zenéjét magyar tőre ojtott olasznak mondják. Csakugyan oly virágzó, színes, terebélyes, duzzadó, mint a Verdi muzsikája. Bizonyos, hogy mintául vette Erkel Verdit, Rosssinit, Bellinit, sőt utánozta is, de ilyen erővel, ilyen monumentalitással, ilyen lenyűgöző fantáziával és ihlettel utánozni, utánzatba ilyen piros, lüktető életet lehelni, ilyen szépséget belevinni és utánzatban — bocsánat a paraHjapvLnlr mai száma 2.0 oldal.
