Békés, 1911. (43. évfolyam, 1-53. szám)
1911-12-24 / 52. szám
9 tí E K ;; s 1.911. december 24. dogság’ keresése közben kevesen haladnak a helyes és célhoz vezető utón. Jézus itt is segítségére jött a gyarló embernek, mert az ő váltság munkája következtében „a félelmek királya“ a „béke szelid követévé“ lett s ajkunkon megcsendül az ének: „Nincs már szivem félelmére, nézni sirom fenekére,, mert látom Jézus példájából, mi lehet a holtak porából.“ . . . Jézus példát adott, miként kell tűrni, hordozni a fájdalmak, szenvedések terhét, miként kell ápolnunk szivünkben a hitet, szeretetek reményt s ebben s ezáltal készitgetnönk magunkat az örökkévalóság boldog polgárságára, mert: „azért jött az embernek fia, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett vala, hogy minden, aki benne j hiszen, el ne vesszen, hanem örökélete j legyen!“ . . . Keressük azért azt a boldogságot, j melyet Jézus tudománya adhat minekünk. Midőn ma Karácsony ünnepét üljük, öröm érzete hozza rezgésbe szivünk húrjait azon tudatban, hogy Jézus az emberiség megváltója, mert kisza- baditott a tudatlanságnak, lelki sötétségnek éjszakájából; széttörte a bűn i átkos rabigáját; eloszlatta a csiiggedés, kétségbeesés és halál gyötrő félelmét s lett a „világ világossága“, hogy ne maradjon többé az ember sötétséggyermeke, de legyen valóban istennek ha, mint erkölcsi szabadságra teremtett lény !... E karácsonvi öröm alakitsa át a mi szivünket, hogy mint „Isten képére; és hasonlatosságára“ alkotott valóságok, ne csak keressük, de meg is találjuk az ideig v aló és örökkétartó boldog- sagot! . . . Dombi Lajos. Karácsonykor. Karácsony a család ünnepe. Karácsony alkalmából összegyűlnek és — a külvilágtól tisztes távolban — egymásnak örvendenek azok, kiket a szeretet legközvetlenebb kapcsa fűz egymáshoz: a család tagjai. Álljunk meg hát egy pillanatra a családi élet jelentőségénél. A magyar család tulajdonkép nemzeti létünk alapja és biztosítéka. A családi élet, a családi kötelék fontos a népesedés szempontjából. Jól tudjuk, hogy a népek mai óriás versenyében önálló gazdasági és kulturális szerepe csak az oly nemzetnek lehet, melynek fiai szám szerint is sokan vannak. A család alapítás tehát már csak azért is fontos, mert a nemzeti szaporodás alapvető tényezője. A családi köteléknek, a családban való együttélésnek azonban ezen messze túl menő erkölcsi jelentősége van. Mert a családi tűzhely t az a forrás, melyből mindannyian merítjük azt, az erkölcsi felfogást, mely bennünket éltünk egész folyamán át egészen a sírig elkísér. Nemzetünk jövő fejlődésére irányadó tehát j a befolyás, melyet a magyar család a körében felnőttekre, a sors rendelése szerint hozzája utaltak lelkületének alakítására gyakorol. A nemzetnek az a rétege, mely a fórumon szerepel és irányítja a nemzet sorsát, öntudatlanul is azokból a benyomásokból táplálkozik, azokat az elveket fejleszti nagyra, melyek a családjában otthonosak. A történelem vezető alakjainak tetteihez, melyekkel korszakoknak sorsára gyakoroltak irányitó befolyást, a magyarázatot többnyire az a családi kör szolgáltatja, melyből ezek a vezető nagy szellemek első benyomásaikat merítették, mely lelki életök alakulására az alap irányokat megadta, egyéniségük kifejlődésére döntő módon folyt be. De ne csak a kiváltságosokat tekintsük. Tekintsük a haza azon nagy számú polgárait, akik nem vezetői, nem intézői a nemzet sorsának, hanem akik egyszerűen részesei a mindennapi nemzeti munkának. Ezek adják meg a nemzeti jellem átlagát, ezekben nyilatkoznak meg a sajátos nemzeti tulajdonságok és jellemvonások. Mindezekre pedig a családi élet nyomja rá bélyegét, a családban szívják magukba azt a felfogást, sajátítják el azokat a tulajdonságokat, melyekhez egész életökön keresztül hívek maradnak, melyeket későbbi élettapasztalatok dacára sem tagadnak meg, de nem is tudnak megtagadni, mert énjükkel forranak azok egybe és szükségszerüleg megnyilatkoznak cselekedeteikben. Roppant fontosságú tehát a családi kör szelleme, mert hiszen nem egyéb ez, mint kicsinyben az általános nemzeti szellem és a nemzeti közszellem sem egyéb, mint a megnagyobbított családi kör, családi élet, családi felfogás. Minden erőnkkel azon kell tehát lennünk, hogy erősítsük a családi élet kötelékeit és hogy a családi együttélést oly szellemmel, oly erkölcsi felfogással és világnézlettel töltsük meg, melynek révén magának a nemzetnek közszelleme teljék meg nemes tartalommal, amely megtermékenyítse, produktiv munkára serkentse a nemzet egészét, minthogy ez úgy sem egyéb, mint az egyes családok szerves összetétele Végtelenül fontos mindaz, ami a családi élet mélyítésére, nemesebbé tételére, megvédésére közre hat. Ebből a szempontból tölthet el örömmel minden elfogulatlanul gondolkodót minden olyan rendszabály, mely a családi életet erősiti. Ilyen például az a reform terv, mely a fix javadalmazásu tisztviselőknél az úgynevezett családi pótlék rendszerét kívánja behozni, azaz feküdt. A gyökereiből egy remek nagy csokor vöröses lila vadvirág pompázott ; rajt nyüzsögtek a méhek s százával apró kis fehér pillék. A levegő ritka és illatos volt A távolabbi sűrűben egy egy egészen világos sárga, majdnem fehér lombozatu fa, mellette egy pirosbarna, egy-egy haragos zöld fenyő, fehér törzsű nyir s elnyúlva húzódott át a lombok közt az őszi ökörnyál. Távolról megzu- gatta a fák koronáját egy erősebb szellő, mely nem is ér el ide hozzám . . . bűbájos némaság . .. Gyönyörködve, élvezve csodáltam Aztán eszembe jutott a szegény Zsiga fiú, a megyei huszár, akinek tegnap meghalt az első kis j gyermeke, kis leánykája, félesztendős korában. Pedig olyan szép volt és olyan egészséges ... és Zsiga ma is, tegnap is csak olyan pontosan, rendesen, nyugodtan végezte a maga kötelességét s teendőit Kár ! . . , mert ' milyen csodaszép egy ilyen napsugaras erdő . . . Megzörrent a bokor . . . felkapom a fegyvert, I hallgatózom — semmi. Pedig határozottan hallottam valami szokatlan í zajt. Figyelek s pár pillanat múlva a baloldali sü- ' rüből egy hamvas szürke, hegyes orrú állatka szalad elő, szaglász s kis fejét ide-oda forgatja, aztán ugyanonnan egy második is. Eleinte óvatosan körüljárják a gyepes, virágos tisztást; engem lehet mozdulatlanságom, meg a fatörzs is elrejtett előlük s nem vettek észre. hagyta magát kényeztetni s élénk, fényes szemecs- kéit most már nyugodtan s álmosan le-lehunyta. Majd hirtelen felugrottak s szaladgáltak ide- oda. Később kétlábra állva s két kis első lábukat összetéve táncoltak, ugráltak közbe-közbe ; majd az egyik átszökött a kidőlt nagy fatörzsön, mely egészen elfedte s hol erről, hol arról lesett ide-oda futkosó párjára. Vigyáztam, hogy meg ne moccanjak s ne zavarjam ez aranyos évődésf, e bájos erdei életet, mely egészen elragadott. Távolról közeledő zajt hallottam ... de nem megriasztott állat zaját, hanem nyugodtan közeledő levélzörgést. Figyelek s a tisztás túloldalán egy szép őzsuta figyelő, nyugodt alakját látom közeledni. Bátran lépegetett, fejét magasra tartva, nagy szemeivel meredten nézett — éppen reám. Sokáig mozdulatlanul állt, figyelt, majd nyugodtan elfordult s pár pillapat múlva egy gyönyörű kis fiatal őzike ugrott elő vidám boldogsággal szaladgálva hol ide, hol oda a vibráló napsugárban Az anyja figyelmesen állt, majd oda ment hozzá s gyöngéden, szeretettel csókolta, nyalta a fejét, a nyakát a kis gidának, nagy szemeivel olykor óvatosan, aggodalmasan tekintve körül; aztán elfordultak, legelésztek s én felszabadulva oda néztem az én kis állatkáimra. Összebújtak . . . csillogó, apró élénk szemük kissé ijedten tekintgetett körül . . , egyre mozgó, szimatoló nedves orrukat összedugták s pár pillanatig mozdulatlanul, mereven bámultak . . . aztán az egyik szorgalmasan nyalogatta párjának fényes szőrű fejecskéjét — aki szelíden meglapult — | Egymás mellett álltak két hátsó lábukon, az elsővel neki támaszkodva a nagy fatörzs oldalának s éppen csak szimatoló orrocskáikat nyújtották fel, rémült, meredt tekintettel nézve a legelésző őzekre. Melyiknek az életét vegyem el ? Á kis gidáét? ... és szegény Zsiga fiú megint eszembe jutott ... Az anyjáét ? . . . mit csinál akkor a szegény kis gida ? . . . Énnek az aranyos két kis szerelmes szürke bundás nyestnek a boldogságát ? ... Én Uram, Istenem, hiszen akkor én lennék a legnagyobb vadállat ! És elkövettem én vétkem, én igen nagy vétkem - megkegyelmeztem ! Ez nagy hiba! Hallatlan szabálytalanság! Elvesztettem egy biztos zsákmányt, elvesztettem egy szép dicsőséget, kiengedtem a vadat lövés nélkül s a jó ég tudja, hány neve van még e bűnnek, e szégyennek ! Leeresztettem a fegyvert ... a bokor megzörrent s a kis szerelmes nyestpár mint a gondolat tűnt el egy szempillantás alatt. A következő percben a közeledő hajtok zavaros kiáltásai, zörgése hallatszott messziről. Az őz felkapta figyelő fejét — egy ugrással ott termett kis gidája mellett — és szőkéivé tűntek el mellettem a sűrűben. Boldog és nyugtalan voltam . . . izgatott a magam szégyene . . . s tán még valami? . . . Csak ne látták volna a szomszédaim. A férfiak ezt nem értik meg, legkevésbbé vadászemberek. De még magam se’ ! meg vagyok győződve, ha más tette volna, szörnyen lenézném s bosszantana az efféle ! Egy lövés! — összerezzentem. Életemben először történt ez velem — vadászaton . . . Egy második! — és távolabb kettő ! Es még egy . . . A szivem hangosan vert — ideges voltam ... ha összejövünk, nem vallom be a vétkemet . . . Még hazudni is fogok . . .
