Békés, 1910. (42. évfolyam, 1-52. szám)

1910-08-07 / 32. szám

9 ható biintetésnemek mily hatálytalanok s a mai helyzet mennyire tarthatatlan, bizonyítja az a körülmény is, hogy az említett tanév­ben, amikor az uj végrehajtási törvény még nem lépett életbe, az igazolatlan mulasztá­sokért kiszabott 665.070 kor. bírságpénzből csupán 126.962 kor. volt közigazgatási utón behajtható. E sivár számadatok megdönthetetlen bizonyságai annak, hogy az általános tan­kötelezettséget az 1868. XXXVIII. t.-c. ke­retein belül akkor sem leszünk képesek tel­jesen végrehajtani, ha megkétszerezzük az iskolák -zámát. De kiáltó bizonyságot tesz­nek amellett is, hogy jelen viszonyaink kö­zött az általános tankötelezettség biztosí­tása érdekében már hatékonyabb, szélesebb körű törvényre s eredményesebb s szigo­rúbb megtorló eszközökre, súlyosabb bün- tetésnemek törvényes alkalmazására van szükségünk. Ha azonban a jelen szomorú kulturális közállapotaink okát mélyebben megvizsgál­juk, úgy a baj forrását nemcsak a törvény rendelkezéseinek enyhe voltában, hanem fő­leg azon eljárásban fogjuk föllelni, mely e törvény végrehajtásánál jelenleg is gyakor­latban van. Annak az eljárásnak, melyet az iskolai mulasztások megbüntetése körül a 2085—907. sz. a. vallás- és közoktatásügyi miniszteri utasítás kötelezőleg előír, óriási hátrányai vannak. Rendkívül visszás dolog és nehézkéssé teszi az eljárást például az is, hogy az iskolák tanítói az igazolatlan mu­lasztók névjegyzékét csak kétszer havonta tartoznak kiállítani s ezt a kimutatást nem közvetlenül terjesztik a község elöljáróságá­hoz, hanem előbb az iskola gondnokságá­hoz s csak miután a gondnokság is átvizs­gálta az adatokat, kerül a kimutatás az elöljárósághoz, mely ezek után a bírságpén­zek behajtása iránt intézkedik. Olyan nehézkes, olyan hosszadalmas ez a végrehajtási eljárás, hogy az iskolai mu­lasztás megtörténte és a bírságpénz behajtása között gyakran hónapok telnek el. Ennek pedig az a következménye, hogy a gyer­mek szülei a mulasztás megtörténtét nem egyszer egyenesen letagadják s a hatóság megtorló eljárását indokolatlan zaklatásnak és üldözésnek veszik s mindezért a gyermek tanítóját okolják. A hosszadalmas eljárás az oka, hogy a büntetés, ha eljön is, későn jön s telje­sen elveszti morális hatását. A legnagyobb baj azonban, hogy a sze­gény néposztálylyal szemben, amelynek gyer­meke, bár legjobban rászorul az iskolára s mégis a mulasztók legnagyobb contingensét alkotja, csak hatósági eljárást lehetséges al­kalmazni, de törvényes büntetést soha. Az uj végrehajtási törvény a minimális birság pénz behajtásától is megvédi őket. S ha már az első koronánál meg kellett áll­nunk, sohasem juthatunk el a nyolcadikhoz. A gyámkirendelésre pedig eddig példát nem tudunk. A büntetést elzárásra, vagy köz­munkára átváltoztatni nem lehet. A büntetés tehát elmarad! Büntetés nincs is. Mindezt éppen a legszegényebb néposztály annyira tudja, hogy mosolyogva fogadja az ellene folyamatba tett hatósági eljárást s gyerme­két a büntetéstől való félelem nélkül önké­nyesen veszi ki 8 tartja vissza az iskolából s használja fel napszámra mind addig, amig csak tudja használni. A törvény rendelkezései velük szemben tehát hatálytalanok. Más egyéb eredményre vezető törvényes megtorlást pedig a hatóság nem alkalmazhat. Hogy ezek a jelenségek, amelyek miatt rendszeres és tervszerű iskolázás éppen az erre legjobban rászoruló szegény néposztály­lyal szemben lehetetlenség, milyen akadályát képezik egy-egy vármegye népoktatás ügye, üdvös fejlődésének azt csak, a tanfelügyelők látják s tudják igazán. Iskola látogatásaim alkalmával az óv legkülönbözőbb szakában olyan tantermet, ahol az összes beirt növendékek jelen lettek volna még nem láttam, ellenben nem egyet találtam, ahol a tanulóknak csak 50—70 százaléka volt jelen. Hogy a kép teljes le­gyen, vegyük hozzá még azt is, hogy az iga­zolatlan mulasztásokért a nagyobb iskolák­nál kiszabott 2000--3000 kor. birság pénz­ből vagy semmi vagy csak 1—2 kor. szo­kott befolyni. Ilyen viszonyok között egy tapasztalt főszolgabíró olyan nemű előterjesztéssel ki­______________BÉKÉS___________________ vá n élni a közig, bizottság utján a minisz­terelnökhöz, hogy az 1868. évi XXXVIII. t. c, 4. §-ának megváltoztatásával az iskola- köteles gyermekeknek az iskolától való szán­dékos visszatartása kihágásnak minősíttes­sék, amely elzárásra is átváltoztatható és 100 kor. terjedő pénzbírsággal is legyen bün­tethető. Amilyen helyes és szükséges a tör­vénynek ilyen irányú módosítása, annyira kívánatos, hogy ha már a módosítás meglesz, a törvény eredményes végrehajtása is bizto­sítva legyen. Egyidejűleg tehát a végrehaj­tás módozatainak pontos megállapításáról is gondoskodni kell. A tapasztalat ugyanis azt bizonyítja, hogy nálunk a végrehajtáson for­dul meg minden. Az 1868. XXXVIII. 4. §-a alapján is íőleg azért nem tudunk eredményt elérni, mivel maga a végrehajtás eljárása, amelyet 2085/907. sz. utasítás előír, célté­vesztett. A törvény megváltoztatása mellett te­hát a végrehajtási utasításban a mulasztá­soknak heteukint való kimutatását s a ki­rótt bírságpénzeknek 48 órán belül való behajtását kellene mindenesetre elrendelni. Csak igy érjük el, hogy a büntetés haladék­talan legyen s a gyorsan és szigorúan sújtó büntetés morális hatást is gyakoroljon! Rendkívül visszás állapot az is, hogy az ellenőrzésre hivatott kir. tanfelügyelő az is­kolamulasztások körül az illetékes közegek részéről elkövetett szándékos mulasztásokért rendbírsággal senkit sem sújthat, mivel erre csak a főszolgabíró van feljogosítva. A tan- felügyelő csak javasolhat és kifogásolhat, így pedig az ellenőrzés hatékony és ered­ményes soha sem lehet. A fenálló viszonyok eléggé bizonyítják, hogy a tanfelügyelőnek juris dictióval való felruházása nemcsak jo­gosult, hanem az ellenőrzés hatékonyságá­nak biztosítása céljából felette szükséges is. De a cél érdekében ezenkívül még más is szük­séges: nagyobb szigorúság és kevesebb el­nézés az egész vonalon! A tankötelezettségi törvény teljes és tö­kéletes végrehajtását és az általános tankö­telezettség biztosítását csak úgy remélhet­jük, ha olyan szigorúsággal kezeljük ezt az ügyet, mit a hadkötelezettséget. Csak igy remélhetjük, hogy az iskolakerülés baját 1910. augusztus 7 — A Jancsi . . . Csik Jancsi. Gergő szemei megvillantak. — Nem igaz! A vén boszorka megrántotta a vállát — Ha sietsz, tán még ott érőd. Azzal befordult a szőlők felé Gergő utána nézett a vén asszonynak, aztán fölemelte az öklét s megrázta. Most már jobban szaporázta a lépteit. Hátba igaz! De igaz. Máskép nem merte volna mondani az a szipirtyó . . . Hazajött a katonaságtól. Egy napra, két napra. Van az úgy ... De ép az ő portájára? , . . Mit keres ott ? Persze a Julis. Ki­leste az alkalmat Nincs otthon a macska . . . Vagy a Julis izent volna?! A fogai összecsikorodtak. Az utcaajtót csak úgy a csizmasarokkal nyi­totta ki. Julis ruhákat teregetett. Dalolt. Gergő megállt az udvar közepén. Nagyot fújt, aztán szó nélkül bement a házba, majd megint kijött. Julis egyszeriben átlátott az emberen. Min­dent tud. Valaki besúgta. Nem baj. Még nevetett is, amint odaszólt Gergőnek : — Ki volt itt ? Gergő a kalap karimája alól ránézett az asszonyra. — Tudom ! Julis kiegyenesedett. — Haj, haj . . . Talán még haragszik is kend ? Nem én hívtam. A maga jószántából jött. — Énhozzám ? — Kendet kereste. — Oszt mégis itt maradt. — Illendőségbü ... De le sem ült . . .. — Nem ugy-e? Pedig kínáltad. Julist mintha csiklandozták volna. Bizseregni kezdett a vére. Félti az ember. Jól esik az. Hát csak féltse is. Addig szereti, amig félti. Megri- szálta a derekát. — S ha kínáltam volna ? — Úgy? — Abba se halt volna kend bele. De még én se. Fordult egyet s aztán csak úgy a háta mö­gül vetette vissza : — Bánom is, hogy nem kínáltam. Gergőnek a nyakán kidagadtak az erek ; belső részeibe beleharapott a bestia ; marcangolta a fél­tékenység. Ezt az asszonyt, a Julist, más is ? ! Már azon a ponton volt, hogy fölugrik, ráveti magát, mikor az asszony hangosan kacagni kezdett. Ez észre téritette. Hiszen csak veszkődik, köte­kedik. Ez meg azt mutatja, hogy nem történt semmi. Megrántotta hát a vállát: — Bánom is én . . . — Úgy ? Nem bánja kend ? Megrázta a fejét. — Pedig azt is mondta a Jancsi . . . Mög- mongyam, hogy mit mondott ? Mög ? . . , Hát aszonta, hogy szöbb vagyok asszonynak, mint lánynak . . . Gergő megtorpant. Még ott bujkált benne az indulat. Az ingei kedésre újból kezdett fölyhődzni. Nem a legény irányában. Az már nem bántotta. Hanem a nyelvelés. Nagyon elkapott a menyecske. Mindig hegyei. így pedig nincs rendén a dolog. Hova lesz akkor az emberi tekintély ? Julis tovább veszkődött. — A kezem is mögfogta. Itt-e. . . Itt fon . .. Az ing vállát fölhúzta. — Tán még az ujja helye is látszik. . . Úgy szorított, de úgy szorított . . . Gergőn kifeszült a kis lajbli. Szemei homá- lyosodni kezdtek. Nem bírta tovább. Mérgesen rá­kiáltott az asszonyra : — Hallgass! Julis fölemelte a két karját. Egyik szemével hunyorított. — Haj, haj . . . Egyet fordult. — Még a derekamat is . . . Gergő felugrott. — A derekadat . . . S odaütött. Ököllel. Kétszer egymás után. Julis elfehéredett. Az ember megütötte. Úgy megütötte, hogy fáj. Miért ütötte meg ? Hibázott ? Hisz az a legény az ujjával sem ért hozzá! Csak próbálta volna ?! Jött, elment. Egyszeriben elment .. A beszédért ? A tréfáért ? Hát érdemes azért ! Ér­demes ? Öt, aki úgy szereti . . . Elkezdett sírni. Sirt, sirt. Kötényének mind a két sarka nedves lett. Aztán, hogy Gergő csak á.

Next

/
Oldalképek
Tartalom