Békés, 1908. (40. évfolyam, 1-52. szám)

1908-11-29 / 48. szám

2

BÉKÉS

19C8. november 29.

szükségletei ? — Az itt szerzett tapasztalatok, és az ezek alapján lefolytatott beható tanácskozásokról aztán a min. tanácsos ur jelentést tevén a belügyminiszter urnák, ennek eredményeként érkezett le a vármegyéhez 1907 márczius 22-én a belügyminiszter urnák 18,182/907. számú magas rendelete, melyben megengedi, bogy a kórház, az ápolási dijak utján törlesztendő kölcsönt vegyen fel és e kölcsönből felépíthessen :

a) egy 200 ágyas uj sebészeti osztályt;

b) egy 50 ágyas, a tüdővészes betegek elhelyezésére szolgáló osztályt;

c) egy 24 ágyas, fertőző betegeknek való osztályt ;

d) szenyvizderitő telepet, melynek költségeihez

40.000 korona államsegélyt is ad a belügyminiszter;

e) egy ravatalozót és végül megendi

f) a vízgyűjtő medenczék szaporítását, illetve megnagyobbitását.

Mindezen építkezések létesítése 625,000 korona költséggel lön irányozva és minthogy a fertöző-osz- táty építésére magának a kórháznak van 30,000 koronája, a felveendő törlesztéses kölcsön összege

595.000 koronában állapíttatott meg. Ezen építkezési programúiból hiányzik — sajnos — az uj mosókonyha és gépház építése, valamint az önálló saját villanytelep felállítása is, pedig ezek eredeti prog- rammunkban benfoglaltattak és azok létesítése sok lényeges bajon segített volna. Egyelőre azonban le kellett ezekről mondanunk, mert attól lehetett tartani, hogy az ezekhez való merev ragaszkodás, a többi építkezési szükséglet ügyét is megnehezítené.

A belügyminiszter urnák 18,182/907. számn fentebb említett rendelete érthető örömet és lelkesedést keltett az érdekelt körökben, annyival inkább, mert a leirat elismeréssel szól a kórház eddigi működéséről és a kórházi bizottság május 22-én megbízta Jendrássik Alfréd műszaki tanácsos műépítész urat, bogy a sebészeti, fertőző és tuberculotikus osztályok építésére vonatkozó vázlatterveket és költségvetéseket készítse el. A szenyvizderitő tervei már előbb — 1903-ban — készültek el a földmive- lésügyi minisztérium egészségügyi osztályában.

Az építkezések engedélyezése feletti öröm azonban nem maradt sokáig zavartalan, mert amikor a vázlattervek és költségvetések elkészültek, kitűnt, hogy a betegosztály építése 154,000 koronával, — a szenyvizderitő létesítése, az 1903. évben készült költségvetés alapáraival szemben, 40,000 kovonával kerül többe, mint amennyi ezek építésére a hivatkozott

belügyminiszteri rendeletben engedélyezve lett. — Hozzájárult ehhez még az is, hogy a sebészeti osztály megfelelő elhelyezhetése érdekében meg kellett volna még venni a Balog-féle házat és telket is, ami újabb 36,000 korona több költséget jelentett. — Elképzelhető — vagy talán el sem képzelhető, — mennyi tanácskozás, újabb felterjesztés, kérés és könyörgés lett a következménye e tetemes költség- többletnek. Az erre vonatkozó döntések azonban már csak 1908-ban következvén be, itt nem terjeszked- hetem ki az ügy további részleteire, csak annyit kívánok megemlíteni, hogy a kórház ügyét odafenn a belügyminisztériumban is, itthon a vármegyén is a legjobb akarattal és a legteljesebb jóindulattal támogatták, és hogy bár a folyton felmerülő újabb és ujabb nehézségek leküzdése nem kis feladatot képezett, s az építkezések megkezdése egyre késik, mégis a felettes hatóságok jóindulatáról csak igaz bálával és őszinte köszönettel emlékezhetem meg, — és itt röviden csak annyit jelezhetek, miszerint a legjobb kilátásaink vannak arra, hogy építkezéseinket 1909 tavaszán, a fent vázolt programúi szerint mégis csak megkezdhetjük.

Vissza kell azonban térnem a 18,182/907. sz. miniszteri rendelet egyes részleteire. Ezen leiratban engedélyezve lett özv. Hoffmann Sámuelné a kórházzal észak-nymgatról szomszédos házának megvásárlása, melyet sok alkudozás után meg is vettünk 2800 koronáért. Engedélyezve lett továbbá Gergely Pálnak, a Dob-utczában fekvő, a kórházzal keletről szomszédos házának megvétele, amelyet szintén megvettünk 9600 koronáért. — A Hoffmann-féle telken a tutrerculotikus osztály fog majd felépülni, a Gergely Pál-féle (Dob-utczai) telekre a gazdasági udvar fog annak idején átköltözködni, mert a fertőző pavilion a mostani gazdasági udvar területén fog felépülni.

E telekvásárlások, folyton emelkedő drágaságuk mellett is, koránt sem elegendők azon czélra, amelyre vásárolva lettek. Tudtuk ezt akkor és amikor a területeket vettük, éppen úgy, mint most, de fedezet hiányában nem lehetett tovább terjeszkeduünk és bizonyos, hogy ujabb építkezéseink daczára sem lesznek az épületek, az egymáshoz való elhelyezés tekintetében, kifogástalanok. Tetemes áldozatokba kerülne a még szükséges és közelben levő szomszédos telkek megvásárlása, nem azért, mintha a telkek és a rajtuk levő épületek nagy értéket képviselnének, hanem mert a tulajdonosok a forgalmi értéknek 3—5-szörös árát követelnék a kórháztól. Örök vétek és helyrehozhatatlan hiba marad, hogy a kórházat, akkor, mikor az ujabb nagy építkezések elhatároztattak, nem helyezték ki egy nagyobb szabad területre, a város közelében. Most már csak jelenlegi helyzetünk parancsol és előre látható, hogy összes beteg pavil- lonaink közelebb fognak egymáshoz feküdni, mint az kívánatos volna.

Fel kell említenem, hogy különböző kórházak és egészségügyi intézmények tanulmányozására kiküldte a kórházi bizottság a vármegyei tiszti főorvost, a kórházi igazgatót valamint a belgyógyászati és a sebészeti osztály főorvosait. A tanulmányúton sok érdekes és értékes tapasztalatot szereztek a kiküldöttek, s nagyon üdvös volna, ha annnak a sok szépnek és jónak legalább egy részét láthatnók majd megvalósítva uj osztályainkon. Hiába való a jóakarat és hiába való a teljes belátása annak, hogy mi volna szebb, jobb, czélszerübb — ha nincs pénzünk a megvalósításhoz. — Mi tűrés-tagadás sokkal szegényebbek vagyunk, semhogy annyit áldozhatnánk egy-egy beteg ágy átlagos költségeire, mint ezt csak a szomszédos Ausztriában is teszik. Nem szenved kétséget, miszerint haladunk mi is az e tekiutetben való fejlődésben, de a külföld rohamos előhaladásá- val és áldozó képességével — hiába — nem tarthatunk lépést. Ez lesz az oka, hogy a sok szépből és jóból amit a hazában is, Ausztriában is, mindenfelé láttunk, sok mindenfélét nem tudunk majd megvalósítani.

Az építkezési ügyekkel kapcsolatban még csak azt kell felemlítem, hogy a sienyvizderitő építkezési költségeihez a földmivelési minisztertől is kért a kórházi bizottság 26,000 korona segélyt, mert a felderített vízzel a kórházi gazdasági telepet akarjuk öntözni, de ezen felterjesztésünk mai napig sem nyert elintézést. Felemlítem még azt is, hogy október hóban egy küldöttséget küldött fel a kórházi bizottság a belügyminiszter úrhoz kérve, hogy a nyugtalan elmebetegek részére egy külön pafillon építésére kérjen engedélyt és költséget — de az illetékes tényezők a kérelmet nem találták teljesíthetőnek.

Azt hiszem, hogy ezzel, habár csak vázlatosan is, de minden, az építkezés ügyével kapcsolatos, fontosabb eseményről megemlékeztem. Az egész év ujabb meg ujabb felterjesztések készítésével, informáló és kérelmező tárgyalásokkal és utazásokkal telt el.

A kórház egyéb eseményeire vonatkozóan örömmel jelezhetem, hogy az 1907. évről való zárszáma.

3B——BwaMüBBBHKMrswBMaBsaaftMys'taEBWBBSM i* í in Wi1 * fii iiiiiMj) rr-acayj za»®;- *í«-y .

baja közt; — szellő lengette süni haja közt, amelyet az éjszaka sörényéből lopott az édesanyja, amikor a lélekidéző sötétséget áldott állapotában megcsodálta.

Hogyan történt a szerencsétlenség : igazán nem lehetett bizonyosan tudni. Az asszony olyan volt, mint a zergegida, amely nem szédül a sziklapárkányon, se pedig meg nem csúszik. Az ura messziről került haza akkor s már csak a mozdulatlan, hideg fehér asszonyt láthatta; őse adhatott a borzasztóságról magyarázatot. Más emberlény pedig még úgy sem járt akkor a környéken. A jó Isten jól eltakarta az egészet. A felhőt, a szelet, a nagy fákat kérdezni hiába lett volna. A tehénke bután és közönyösen legelészett tovább; nyilván észre se vette az esetet ; még csak fel se bődéit rája.

Mondom, — a Domnule >hosszubajuszut« nézték mindketten, akinek a nevét nem tudták kimondani, mert abba belebicsaklott a nyelvök, amikor próbálgatták. Hát csak a hosszú bajuszáról nevezgették, emlegették. Az, hogy „dornne jáger“, nem lett volna elég, minthogy ketten voltak erdészek, ott lent, az aljban, ahol a bükkös van és. ahol az országút kezdődik s viszen a vasútig.

Mitru hamarabb abban hagyta és már régóta a feleségét nézte, aki úgy rajta felejtette a szemét a „hosszubajuszun“. Már megint rajta felejtette. — Nem akarta s mégis mosolygott egy kicsit, úgy követte égszinü szemével, amelynek a fénye olyan nagyon más volt, mint a nénjéé; mindene más volt; — a termete mint a nyírfáé; gyöngéd, vékony, de azért viharokat

is álló. A baja, mint a nyírfa lombja, amely egy kicsit mindig bjglyas, de csak- annál jobban szeretne közéje turkálni az ember annak a derűs szőkeségnek. És fiatal volt, — clyan fiatal, mint az egy nyáron nyíló harangvirág; csupa édes puha meleg élet; a hangja pedig mint a magas fáról leszóló pintyökéjé . . . Ha nem is volt olyan szép, mint a nénje : azért lehet, hogy akadt volna, aki még szebbnek tartja. — Mitru is például! . , . Az ura! — Aki megfenyegette volt a Vera apját, hogy elöli valamennyieket, ba neki nem adják a leányt, pedig az csak alig töltötte be a tizenhatodik évét.

Inkább neki adták. Elhozta a harmadik hegyen túlról, előbb a maga viskójába, aztán — parancsszóra — ide. Bizony nehezen hozta ide. Úgy megszokta és megszerette a régi otthont, az elsőt; — s most a kisért etektől borzadozzék ezen az elátkozott helyen, ahol a felesége nén- jének a lelke bolyong ? !

Minél tovább nézte Verát, aki még akkor is a „hosszubajuszu“ után merengett, amikor már egy csöppet sem láthatta ; annál jobban elkomolyodott. A homlokát még jobban összerán- czolta; a tekintete a rendesnél is sötétebb lett.

— Hallod-e Vera, — kezdte. S amikor a fiatal asszony megrezzenve felébredt s hozzáfordult, ismételte : hallod-e Vera . . .

Egy kicsit nézték egymást; az asszony úgy, hogy látni lehetett rajta : még nincs itt egészen ; még repül valaki után a gondolata. Az ember meg úgy, mintha magamagával birkóznék valami miatt —- és most keresné a szavakat; mit mondjon, hogy mondja.

— Láttad a „hosszúbajuszut ?“ — kérdezte Mitru. — Jól megnézted ? ,Ugy-e milyen karcsú, milyen erős; milyen egyenes, mint a fenyő. A szemét' még én is alig állom, hát még aki csak asszony. Nagy rontás van abhan ! — Megsúgom neked Vera, titokban : boszorkány ez ! Van ez már száz esztendős, csakhogy amikor akarja, fiatal bőrbe búvik; én tudom, magam láttam. — Láttam, amikor éjjel, éjfélkor, a sötét, bérez barlangja előtt állott igazi alakjában. Ott vediett meg előttem, mint a rák, ha eljön az ideje. A vénből fiatal lett, — az őszből fekete ; a görnyedtből egyenes, — hogy annál bizonyosabban meg birja rontani azt, akire rávet' a szemét. — Most te rád vetette, — Vera!

A fiatal asszony ijedten [szökött félre ; eltakarta az arczát a balkarjával ; a jobbkezével aközben keresztet vetett. Valami imádságot mormolt szakgatottan.

— Én látom Vera, tapasztalom. És ha igy kaplak rajta, hogyan nézel utána : mindig félek, hogy egyszer magához ránt, elvisz; vagy valami egyéb veszedelmet küld rád, ahogy szegény nénéddel cselekedte . . .

— A nénémmel, — mondod ? 1 . . . Mitru hova beszélsz? Jól meggondoltad-e?

A kerülő ravasz sunyi arczán mély titkolódzás volt. Körülnézett, mintha attól félne, hogy idegen fül is hallhatja, amit súgni készül. Azután a feleségéhez hajolt. — Hallod-e Vera, én mindent tudok ; már régóta tudom az esetet, csak féltem beszélni róla. Mit értem volna vele ? Jóvá tenni már úgy sem lebet. S aztán bizonyítékom sincsen. Aki volna, aki lehetne, — el-